Régóta járunk a Kistücsökbe. Először én egy kvázi hivatalos úton jártam ott, a tulajdonos, Csapody Balázs hívott el egy Takler-borvacsorára. Akkor találkoztam először a csupa mosoly vendéglőssel és feleségével (szintén csupa mosoly), de olyan volt, mintha régi barátok lennénk (közhely, de tényleg így volt). Emlékszem, a fogások közt volt angolna – ez az a lény, amit a Balaton felszínén láttunk a Nagy Angolnadöglés idején. Balázs fittyet hányt a közvéleményre, a saját gyerekkorára gondolt és arra, hogy egy felkapott bulvárhír miatt nem fogja száműzni az egyik legjobb balatoni fogást.
Nem sokkal később ismét egy borvacsorán voltam, két gyerekem is velem volt, a finnyás és a mindenevő. Balázs konyhája mindkettőt elbűvölte. A finnyás kapott madártejet dögivel, a mindenevő pedig vagy húsz kacsanyelvet arcolt be. Kacsanyelvet, igen. Úri passziónak tűnik vagy állatvédőket feltüzelő kegyetlenségnek – az is lenne, ha szegény kacsa csak a nyelve miatt érne csúnya véget. De a kacsa nem elefánt, nyelve nem agyar, a helyzet egész más, Balázs el is magyarázta: az a normális, ha egy állat minden részét felhasználjuk és semmi nem veszik kárba. Így volt ez rég is, újkori őrület, hogy a belsőségeket kidobjuk. A legújabbkor azonban helyretette a dolgot, nyelv, tüdő, gyomor, fül reneszánszát éli.
Aztán még sokszor jártam a Kistücsökben, a tavalyi VinCE után egy kisebb különítménnyel mentünk, az amerikai blogger házaspár magyarországi élményei közül a Kistücsök lett a toptoptop. Voltam Balaton Sound után regenerálódni, Balaton átúszás után erőt gyűjteni, nemrég pedig Caroline Gilby MW-vel egy balul sikerült pincelátogatás élményét helyrehozni. Sikerült:)
Érthető, hogy kíváncsi voltam, milyen lett a pár hónapos átalakítás után a megújult Kistücsök. Egy “zimmer feri”-ben szálltunk meg, először lepakoltunk, a lécsőn lépdelve a tulaj folyamatosan azt zsezsegte a fülünkbe, hogy neki nem tetszik, meg kellett volna őrizni a régi hangulatot, ez már nem az a Kistücsök, és így tovább, és így tovább.

Aztán odaértünk, és elsőre bizony csak álltunk és néztünk, tényleg átalakult! Ragyogóan világos az egész, tisztaságot sugároz minden felülete. A képek a falakról még hiányoznak, a boxok nagyobbak lettek és megszűntek boxoknak lenni. A pici étterem tágasabb lett és olyan, olyan nagyon európai. Valóban eltűnt a kockás abrosz, de kell a kockás abrosz ahhoz, hogy hangulatos legyen? A magyarosság talán kevéssé jellemző, az európaiság inkább, dehát ha egyszer Európában vagyunk!
És ami a legfontosabb, a regionalitás, a gasztronómia és a borok dél-balatonisága ugyanúgy megvan, ahogy eddig.
Furcsa, de ezt a nyitóhét olasz vendégművészei csak erősítették.
“Azonnal beleszerettem abba, amit a La Subida képvisel Olaszország északi részén, ugyanaz a regionalitás, amit mi is képviselünk” – mondta Balázs a Michelin-csillagos testvérétterem kapcsán.


Aztán jöttek a fogások sorra, mind nagyszerű borokkal a szlovén olasz határról. Kedvencem az “ebihalas” fogás volt, amelyben az ebihalak kis kézzel szaggatott nokedlik voltak pici darálthússal és gránátalmával.

“Olyan, mintha a nagyanyám főzte volna – ha egy másik országban éltem volna, a nagyanyámmal együtt” – ezt én mondtam, csúnyán magamtól idézek, de az asztaltársaság értékelte, merthogy tényleg házias, otthonos volt minden, csak éppen a vendégszereplő La Subida chef nagymajának ízei. Hihetetlen élmény volt ezeket az “egzotikus és ismerős” falatokat elkölteni.
Szóval a Kistücsök továbbra is igazi oázis a Balaton déli partján, ki ne hagyják, ha arra járnak!
Németh Ágnes