Ami engem igazán érdekel a borban – majdnem annyira, mint hogy milyen az íze és honnan származik –, az a minden pohárban megbújó emberi történek. Most következzen egy fiatal borásznő  sztorija, mely jól példázza, mennyire fejlődőben van a borvilág.

Emma Gao Yinchuanban, Közép-Kína egyik tá- voli és elszegényedett tartományának, Ningxiának a fővárosában született és nőtt fel. Kezdetben irodalmat tanult, majd az egyetemen sikerült agrármérnöki tanulmányokra váltania (akkori nevén) Leningrádban, ahová a szovjet éra vége felé költözött édesapjával. Nem sokkal később az édesapa eltölthetett néhány hetet Franciaországban, ahol – lánya szavaival – „elkezdte megérteni a bor civilizációs szerepét”. Az élmény hatására a család elhatározta, hogy saját borászatot hoz létre, szinte egy időben azzal, hogy a helyi önkormányzat elkezdte a ningxiai Helan-hegység keleti részét a kínai bortermelés legizgalmasabb borköz- pontjává emelni – Emma pedig végérvényesen belemerült a bor világába. Rövid ideig a disztribúciós üzletágban dolgozott, melyet a spanyol borász, Miguel Torres előrelátóan már évek- kel korábban elkezdett Kínában, de közben Emma édesapja kitartott amellett, hogy lányának borászatot kell tanul- nia, mégpedig közvetlenül a forrásánál.

Így végül Emma Gao beiratkozott a Bordeaux-i Egyetem borászati tanszékére, ahol szőlészként diplomázott, és annyira jártas lett a francia nyelvben, hogy munkát vál- lalhatott különböző neves borászatoknál, többek között a st-estèphe-i Château Calon-Ségurnél, melyet akkoriban még Madame Denise Gasqueton irányított vasmarokkal. Aztán egyszer csak ez a fiatal nő, valahonnan a messzi Kínából, összeházasodott a Calon-Ségur pincemesterével, Thierry Courtade-dal, akinek már az édesapja is a Calont irányította.

Bár a párnak azóta már egy hétéves kislánya van, csak nemrégiben határoztak úgy, hogy a férj is Kínában telepszik le – a tervek szerint a következő két évben ő is a Gao család borászatában, a Silver Heightsnél fog dolgozni. Amikor 2010-ben egy pekingi kóstolón vettem részt, a Silver Heights volt az, mely az első évjáratú 2007-es, de főként a 2008-as boraival erre a nagy magasságban lévő, egykor sivatagos borvidéki területre irányította a figyelme- met. Annyival jobbnak, koncentráltabbnak, ugyanakkor finomabb textúrájúnak tűntek, mint bármely más kínai bor, amit korábban kóstoltam (bár a Grace birtok a kele- tebbre található Shanxi tartományból szintén meggyőző volt, és most már nekik is vannak területeik Ningxiában). Ezért tavaly augusztusban, amikor lehetőségem nyílt, nem haboztam, hogy elutazzak Ningxia borvidékére, egészen közel Yinchuanhoz.

Utazásom egyik csúcspontja a Gao család szerény borászatánál tett látogatás volt. A borászat nem is szerepelt a színes brosúrában, melyet az önkormányzat állított össze, viszont szerepeltek benne mindenféle francia château-k vastagon finanszírozott klónjai – úgy tűnik, Kínában azt hi- szik: ezek a külsőségek elengedhetetlenek egy borászat- hoz. Végül is hogy így alakult, abban nincs semmi megle

pő, a Silver Heights ugyanis voltaképpen nem más, mint néhány melléképület egymás mellett egy családi ültetvénynek tűnő föld végén, Yinchuan külterületén. Kutyaólak, hinták, napraforgók látszanak a szomszédos házsorok mögött, de itt, Emma birtokán borvarázslat zajlik: vörös bordeaux-i házasítások születnek egyedi stílussal, még akkor is, ha a Gao család saját területe csak 15 hektár carménère (amit a helyiek cabernet gernischtként ismernek), és ki kell egészíteniük vásárolt szőlővel, ami bevett gyakorlat Ningxiában.

A 2009-es boraik, melyek szépen beértek a nagyszerű évjáratban, vitán felül kiválóak, de a következő, esősebb években a családnak sok bosszúságot okozott a vásárolt cabernet sauvignon kb. felének elég rossz minősége. Emma és édesapja rájöttek, hogy még job- ban kontrollálniuk kell a termést, ezért nemrégiben egy második területen is szőlőt telepítettek. Emma őszintén elismeri, hogy Ningxia legnagyobb problémája az ültetvények állapota. Sok közülük teljesen elhanya- goltnak tűnik, ráadásul a carménère-nél különösen nehéz a teljes érettségi állapotot elérni, nem kis részben amiatt, hogy a gazdálkodók és szőlőmunkások – akik többsé- ge muszlim – azt tanulta, hogy a mennyiség előbbre való a minőségnél. Legfőképpen pedig azért, mert Ningxiában a legtöbb borászati beruházás mindössze néhány éves – minőséget célzó, igazi koncepciókról még egyáltalán nem beszélhetünk.

Ningxiában a talaj és a klíma egészen al- kalmas a szőlőművelésre, mint a legtöbb borvidék belső Kínában, de van egy nagy hátránya. A telek annyira hidegek, hogy a tő- kéket gondosan, egyenként el kell temetni minden ősszel, így elszánt rohanásban – mi- előtt a nagy fagy elérkezik – szüretelnek, metszenek, majd öntöznek, hogy a tőkék annyira rugalmasak legyenek, amennyire csak lehetséges. Emma édesapja már 70 éves, így a nehéz fizikai munkát – a vesszőket ösz- sze kell hajtogatni és rájuk állva megtartani – Emma végzi, majd a szülei a növény tetejére lapátolják a földet. Nem csoda, hogy minden évben Ningxia szőlőinek jelentős ré- sze kipusztul a meglehetősen brutális eljárás eredményeként.

Sokat utazgatok a borvilágban, de őszintén azt gondolom, hogy Emma Gao az anyagi háttér nyilvánvaló szűkössége ellenére az egyik legtermészetesebben életvidám borász, akivel valaha találkoztam. Attól a perctől kezdve, hogy odajött kis csoportunkhoz Yinchuan legbájosabb hoteljében, hogy jó néhány poros ösvényen át elvezessen aprócska borászatához, úgy éreztem, hogy mi már találkoztunk valahol. Miközben körbeveze- tett minket miniatűr, föld alatti pincéjében, majd bemutatta a különféle hordómintákat egy egyszerű asztalkán az udvaron, minden kérdésünkre őszintén, nagyvonalúan és min- denféle PR-szövegelést mellőzve válaszolt. Könnyedén váltott a mandarin, az angol és a tökéletesen beszélt francia között – ez utóbbi nyelven kommunikál férjével, akinek erős médoci akcentusa különösen eltájoltnak tűnik Yinchuan külvárosában.

A boroskelyhek és érdekes alakú dekantálók nagy számából látszott, hogy az osztrák Georg Riedel már járt itt előttünk. Amikor Emma látta, hogy mennyire lelkese- dünk kivételesen bársonyos 2009-es Emma’s Reserve-jéért (és tudta, hogy aznap este egy díjátadó vacsorán veszünk részt), gondosan bedobozolt nekünk egy dekantert, melyet teletöltött ezzel a borral, hogy bevihessük magunkkal a vacsorára, majd diszkréten széttöltögethessük – csak hogy legyen egy kis szórakozásunk a hosszú beszédek alatt. A következő reggel, amikor a hosszúnak ígérkező, pincelátogatásokkal teli nap első állomásaként ismét felkerestük 15 éves ültet- vényét az esőben, átnyújtott egy karton szár nélküli Riedel poharat, „csak hogy mindig legyen nálunk valami megfelelő, amiből kóstolhatunk”.

Később írt nekem (olyan gyorsan válaszolt az e-mailemre, hogy biztosan senki nem segíthetett neki az angol fordításban). „A borkészítéssel kapcsolatos érzéseim legfőképpen Észak-Ningxia földrajzi és szociális értelemben vett terroirjának alapos ismeretéből fakadnak, valami olyasmiből, amit a csontjaimban hordozok. A szociális terroir kifejezést használtam, amivel Ningxia kevert etnikumú lakosságára utaltam, de ezenkívül magában foglalja még azoknak az üzletfeleknek és ismerősöknek a támogatását, akik időközben közeli barátainkká váltak. A Silver Heights barátai – akár Ningxiából, akár egész Kínából – minden évben eljönnek hozzánk, hogy segítsenek szőlőt válogatni, préselni, így boraink sok emberi kéz munkájának eredményeként jönnek létre, mely kezek a harmónia jegyében vannak egymáshoz kötve.” Elnézést, de most mennem kell, hogy zsebkendőt keressek magamnak.