AM8_8519Élete mindig az élvezetek körül kanyargott, akár német kommunában, akár magyar evezősklubban bukkant fel. Ám életművészsége stabil alapokon nyugszik, a felsőbb erőkben bízva biztosra megy. A természetes borkészítés elkötelezettjét, a Csobáncra hazataláló Janosh von Beöthyt faggattuk.

Budapesten nevelőnőm volt, nyaranta meg ki kellett verekednem a helyem a falusi gyerekek közt a Káli-medencében. Anyai nagyszüleim Mindszentkállán harminc hektáros nagyparaszti gazdaságot működtettek, így már kisgyerekként hozzászoktam a frissen fejt tejhez, a kiváló minőségű húsokhoz. Tudom milyen a csalánon és kukoricán nevelkedett kacsa, és az igazi tanyasi csirke íze. De! Csak vasárnaponként került hús az asztalra, hétköznap majdnem vegetáriánus módra étkeztünk. A családi vagyon végül odalett. A Beöthy része háborús jóvátételben úszott el, az anyaira pedig az előző rendszer tette rá a kezét. Amim van, azért megdolgoztam.

Elkábított a miliő, imádtam lejárni, tele volt a klub nyakig érő combú lányokkal. Észre sem vettem tinédzserként, hogy egy hónap alatt megtanultam evezni. Ott, az MTK csónakjai mellett vette kezdetét örök szerelmem a nőkkel. voltam szerelmes. De kell a szív intelligenciája, hisz a szexnek és a szerelemnek is megvan a kultúrája.

Rádió- és tévéműszerészként 1969-ben a szakma ifjú mestere versenyen második helyezést értem el, ekkor figyeltek fel rám, és beszerveztek a pártba. Jó életem volt, ezer kalanddal, még DJ is voltam B. Tóth Lászlóval a Fehérvári úti FMH-ban. Miután befutottam az öröklakással és nagy Polskival kistafírozott szocialista karriert, azt mondták, hagyjam el az országot.

Egy hónapig tekeregtem Európában, miután 1974 júniusában elhagytam az országot. Eladtam a lakásomat, így nem mentem üres zsebbel. Nagyszerű volt a kancsóból töltött pinot noir Burgundiában és a falusi ételek. Az idegenvezetőmül szegődő testi élvezet egész Spanyolországig vitt. Sváb gyökereimre való tekintettel pedig két hónap alatt Düsseldorfban munkába tudtam állni műszerészként. Később építésvezetőként még Szaúd-Arábiába is eljutottam, de a kiugró jövedelem ellenére egy hónap után visszamentem az NSZK-ba, mert nem bírtam a klímát. Honvágy viszont a Budapestre hasonlító nyugat-berlini kiruccanások miatt egyáltalán nem gyötört.

Kíváncsiságból ezer dolgot kipróbáltam. Éltem kommunában, ahol minden közös volt. Aktívan részt vettem a békemozgalomban, belekóstoltam alternatív életmódokba. Tanultam pszichológiát és bioenergetikát. A hetvenes évek végén még házas is voltam három hónapig, de elváltunk. Ez az intenzív élet a nyolcvanas évek végére csengett le.

Egy barátommal vettünk egy romos alsó-szászországi házat a megtakarításomból a nyolcvanas évek elején Észak-Németországban. Felújítottuk, és a gyerekkori vidéki élet emléke lassan elvezetett a biológiai mezőgazdasághoz. Húsz csirkével kezdtem, ragyogó minőségük miatt a barátaim rendre felfalták előlem őket. Sőt, a hamburgi csúcsgasztronómia is rászokott a csirkéimre, kacsáimra, libáimra. De disznót és marhát is tartottam, és néhány év alatt tizennyolcról százhektárosra fejlesztettem a mezőgazdasági üzemem. Ez volt Németország első elismert Bioland hústermelő üzeme, saját kis vágóhíddal. Az igény akkorára nőt, hogy a termelés mellé beszállítókat kellett találnom, és lassan kereskedővé váltam. A csúcsgasztronómián keresztül ismertem meg Németország neves szakácsait, ellestem főzőtudományukat, szabadidőmet pedig Franciaországban töltöttem ínyencségek felkutatásával és borászati tanulmányokkal. Halálosan beleszerettem Burgundiába. Az 1998-os Hamburgi Borszalonra én vittem ki először a magyar borászokat.

AM8_8358Magyarországról libamájat importáltam Németországba, a Gundelbe viszont én szállítottam a kacsát és a szarvasgombát. Csodálkoztak is a vámnál, hogy befelé hozom a terméket. Franciaországból nyolc hűtőkocsim szállította a legjobb termékeket Németországba. Sajnos a német egység létrejöttével értéküket vesztették a földjeim. Bár a kereskedés sikeres volt, lassan mégis felszámoltam mindent. Hívott a hegy szelleme.

A Csobáncon a kilencvenes évek közepén kezdtem kisebb területeket vásárolni, de csak 2004 óta élek ismét itthon. Gyerekként a nagyanyám főzte ebéddel teli két cekkerrel kellett kimennem a hegyre nagyapámék után, szemközt emelkedett a Csobánc, mindig megcsodáltam. A vásárlásokkal a gyerekkori álom kezdett valóra válni. Ma a Csobánci Bormanufaktúra tizenöt hektárjából hat a termő. Kötődésem a pinot noirhoz nagyapámig vezet vissza. „Ez egy olyan csoda fajta – mondta az öreg a Köves-hegy száz éves tőkéit csodálva – ami nem szereti a lemenő napot nézni”. Ez alapozta meg együttműködésünket Tóth Sándor társammal. Az általa telepített pinot noir sem látja a lemenő napot.

Két első részegségem közül az egyik nagyapám társaságában történt. Születésnapomon addig adagolta a pincénél a forralt bort, míg rendesen becsíptem. A hegyről leérve már kijózanodtam, így nagyanyám nem szerzett tudomást az elhajlásról. A másik Pesten, a körúton történt, és máig rémlik, ahogy a kirakatokban nézegettem magam. Dülöngélek vagy egyenesen állok? Mindig a fordítottját észleltem a valóságnak. Ma, ha iszom, jókedvű leszek, nem nőzök, olyankor csak embereket látok. Ha sokat iszom, akkor elalszom, énekelni is szeretek ilyenkor, csak hallgatni rossz, mondják a hallgatók.

Komplex bort kevés alkohollal csak a biológiai mezőgazdaság tud adni, ez a gyakorlat Magyarországon még gyerekcipőben jár. Németországban már átéltem a biomozgalmakat. Szerintem húsz év múlva a legtöbb hazai borászat sem fog már használni fajélesztőket és egyéb adalékokat. Csak a biomezőgazdaságnak van jövője, a vegyszeresnek nincs! Egy darabig Rudolf Steiner és az antropozófia híve is voltam. Nem kérdés, hogy idealista vagyok, de tudom, hogy a nőket is csak a lelkükön át lehet szeretni. A logikus gondolkodás azt mondja: van végtelen, de mivel az agyunk véges, nem tudjuk felfogni, és itt jelenik meg Isten. A vallások félútra visznek, mert ha valamit kijelentünk, hogy úgy van, az a dogma, és abból lesz az irtsuk ki egymást téveszméje. Leegyszerűsítve és testileg átélve lehet megérteni a dolgokat, ezért is eszünk, borozunk és szeretkezünk.

 

Szöveg: Tallián Hedvig

Fotó: Acsai Miklós