VinCE Magazin

Nyerjen páros portói élményt!



A Wine Tourism in Portugal nyereményjátékot hirdet, melynek szerencsés győztese másodmagával egy luxushotelben tölthet egy éjszakát Portóban, hozzá kap vezetett pincelátogatást két portói pincészetben. A játékra november 8-ig lehet nevezni, és nem kell hozzá más, csak ‘like-olni’ a versenyt kiíró  Wine Tourism in Portugal Facebook-oldalát, nyilvánosan megosztani a versenykiírást, megírni (röviden), hogy miért nagyszerű Portó, és persze meg kell adni egy nevet és e-mail címet.

Portót könnyű szeretni, pláne ilyenkor, az esős, hideg évszak beköszöntével… Gondoljunk csak a mámorító, érlelt, diós-mazsolás jegyekben tobzódó portóikra, ahogy egy kandalló mellett kortyoljuk – vagy éppen az Unesco Világörökség részét képező meseszép Portó városában!

Mivel nemrég egy hasonló felhívást közzétéve éppen egy magyar hírlevélolvasónk lett a szerencsés győztes, aki másodmagával (és bónuszként velünk) Riojába utazhatott, különösen bízunk benne, hogy talán ismét egy hazai olvasóra mosolyog a szerencse.

A játékra itt lehet jelentkezni.

Íme legutóbbi portói tesztünk első három helyezettje:

Portói

 

 

 

 

 

 

 

 

Portói_második

Screen Shot 2015-10-16 at 11.29.43

 

 

 

 

 

 

 

És egy cikkünk kedvcsinálónak Portugáliáról, melyben szerzőnk felkereste a győztes portói készítőjét: 

Lisszabontól Portóig
Utazás a Világörökség részét képező Douro-völgyben

Szerző és fotók: Kriston Orsolya

Boca do Inferno

A Boca do Inferno sziklái

Mindig is LENYŰGÖZTEK az olyan országok, amelyek arcukat a tenger vagy óceán felé fordítják – talán mert magam is ezt tartanám az ideális életformának. Portugália fekvése még ennél is szimbolikusabb, a kontinens legnyugatibb államaként fordul az Atlanti-óceán és a nagy ismeretlen kékség felé, ahogy a történelemből tudjuk, UGRÁSRA KÉSZEN, hiszen amint minden feltétel adott volt, meg sem álltak Goáig. A hosszú repülőút eltántoríthat némelyeket, és hajlamosak vagyunk beérni a könnyebben megközelíthető és szintén lenyűgöző Spanyolországgal, mégis érdemes felkerekedni, és megnézni, hogyan is élnek a luzitánok.

A portói bor dióhéjban

A Douro völgye a világ első körülhatárolt borvidéke. Hagyományosan a bortermelő családok termesztették a szőlőt a völgyben fekvő meredek szőlőskertekben, a quintákban, majd ők is készítették el a bort, melyet aztán Portóba szállítottak a kereskedőházakhoz. A borok kereskedelme a házakon keresztül zajlott, sokáig nem is volt szükséges, hogy a házak maguk is rendelkezzenek területekkel a Douro-völgyben. Csak 1986-ban, Portugália uniós csatlakozása után vált lehetővé, hogy a dourói családi termelők is palackozzanak saját nevükkel portói borokat, ezzel párhuzamosan kezdtek a házak nagyobb területeket vásárolni a Dourónál. A portói sokféle dourói szőlőfajtából készülhet, a régebbi ültetvényeken a fajták vegyesen is vannak telepítve. A borkészítés metódusának különlegessége, hogy a színanyag kinyerése után az erjedést 77%-os borpárlat hozzáadásával megállítják, így érik el a magas (akár 90 g) maradékcukor-tartalmat. A borok érlelése az első év után hatalmas fahordókban történik. A tawny portói kisebb méretű tölgyfa hordókba kerül, melyeket előtte néhány évig dourói vörösborok érlelésére használták. Csak az évjáratos borok érlelődnek palackban.

Screen Shot 2015-10-16 at 12.46.11

Belém-toron, mellette a Tejo folyóval

LISSZABON NEM AZ ÓCEÁN, hanem a Tejo hatalmas, szinte beltengerré szélesedő torkolatának partján épült, ebbe a védett öbölbe futottak be már a föníciaiak hajói is egykor, s a középkor végéig fontos állomása volt a Földközi- tenger felől érkező és északra, Angliába, Franciaországba tartó kereskedelmi flották számára. A hajdani virágzó kereskedelemből és az egykori gyarmatbirodalomból származó gazdagság lehet az oka, hogy a portugálok évszázadokon keresztül hírből sem ismerték a visszafogottságot, így bárhová is tévedünk az országban, lenyűgöző épületekbe botlunk. A faragványokon távoli földrészek egzotikus növényei jelennek meg, és mindenhová beférkőznek a kék-fehér azulejos csempék, melyek freskók helyett mesélnek történeteket a szentek és királyok életéről, vagy éppen a portugál vasút fénykoráról. Lisszabon városát teljesen átformálta az 1755-ös földrengés, és bár a XIX. század elején újjászületett a város, a korábbi pompás birodalmi fővárosból csak néhány épület menekült meg: például a mórok által épített erőd, és ironikus módon a kikötőhöz közeli régi városrész, az Alfama, amely természetesen afféle piros lampas negyedként működött. Kötelező programnak számít itt a villamosozás, mely valóban egyedülálló élmény: a százéves egykocsis villamosok a meredek utcákon hullámvasútként száguldanak – amikor villogni kezd a PARAR felirat, nem kell aggódni, csak azt jelenti, megállunk a következő megállóban, ahol a vezető hosszan és szívélyesen búcsúzik a helyi utasoktól. Lisszabon festői fekvése a lakóikat sem hagyja hidegen, a városban gondosan kiépített kilátóhelyeket találunk, melyeket miradourónak, vagyis arany pillantásnak neveznek. A Santa Caterina negyed miradourója a Barrio Alto közelében van, ahonnan belátható a Tejo torkolata és a folyó felett futó vörös kábelhíd, a 25 de Abril, a Golden Gate szinte pontos mása. A téren esténként több bár és kioszk is működik, de a helyiek gyakran csak leheverednek a fűbe, hogy megnézzék a naplementét – ami itt igen későn van, és mindig nagyszabású.

Casais

Casais – egy Lisszabon melletti halászfalu telis tele halvendéglőkkel

Hal minden mennyiségben

Tengerparti városban a közép-európai utazó első útja tengerhez, majd a faszénen sülő hal illatát követve az első halvendéglőhöz vezet. Hiába azonban a tengerparti kisvendéglők bája, Lisszabonban kedvenc helyünk a néhány éve működő és fantasztikusan sikeres Sea Me étterem lett, amely egyfajta portugál–japán fúziós konyhát visz. A város egyik legszebb kerületében, a Chiadóban, a Camões tér és a legendás Brasileira kávéház szomszédságában működik. Gigantikus halpult, tekintélyt parancsoló borválaszték és soha nem szűnő nyüzsgés fogad – érdemes foglalni, vagy feliratkozni a várólistára. Kóstoltunk portugál pezsgőt (Murganheria Reserva 2007) hajszálvékony ananászszeletbe tekert friss osztrigával; tempurát halakból és tenger gyümölcseiből a Felipa Pato 2012-es Bairrada borával, mely a bical és az arinto szőlőfajtákból citromos, csalános és sós ízeivel megvalósította a tökéletes sauvignon blanc-t; és tonhalszendvicset édesburgonyával, melyben a hal olyan hihetetlenül krémesre és tökéletesre volt sütve, hogy szinte elérzékenyültünk rajta.

Katedrálisok sora

Lisszabon és Porto között Portugália vidékiesebb, egyszerre drámai és bájos oldalát ismerhetjük meg. Balról az óceán tűnik fel újra és újra, a sötétzöld dombok szeszélyesen hullámzanak, tetejükön szépen helyreállított régi és modern szélmalmok. Észak felé haladva megállhatunk fallal körülvett középkori kisvárosban, Óbidosban, mely Szentendréhez hasonlóan népszerű a turisták körében, továbbutazva pedig három, a maga nemében fantasztikus helyet fedezhetünk fel. Alcombaça ciszterci kolostorát még a rendalapító Szent Bernát életében, a XIII. században kezdték el építeni. Hófehér egyszerűségükben lenyűgözőek az égbe törő gótikus ívek, a hatalmas termek és a narancsfákkal beültetett kerengő. Alig fél órára innen a gótika másik végletébe csöppenünk: a szinte befogadhatatlanul hatalmas, csodálatosan bonyolult faragványokkal díszített Batalha katedrális kápolnája portugál királyok sírhelye. A leghihetetlenebb azonban a templom északi végéhez kapcsolt, befejezetlen kápolnáknak is nevezett nyolc kápolna alkotta új szentély, amelynek kupolája sosem készült el – a tíz méternél is magasabb, aprólékosan kifaragott ívek között ma madarak repkednek. És ha ennyi sem lett volna elég a középkorból, akkor még mindig ott van Tomar a templomos lovagok labirintusszerű erődítményével, mely Umberto Ecóért kiállt – állítólag valóban ez az épület volt az egyik modellje A rózsa nevében szereplő kolostornak.

Portó

Egykor ilyen hajókon érkezett a bor a Douro-völgyből

A Douro kapuja

Porto az első pillanattól fogva drámai szépségével nyűgözi le az utazót: a folyó felett ívelő Ponte Luís I szinte lebeg az óváros apró, színes házai felett. A folyó bal partján (amely valójában egy másik város, Vila Nova de Gaia) a portói borházak tetői hullámzanak, este pedig a Cálem, a Sandeman és a Graham’s neonfeliratai világítanak a víz felett. A házak annak idején azért telepedtek meg a gaiai oldalon, mert egyrészt itt kissé hűvösebb a levegő, így a borok egyenletesebb hőmérsékleten érlelődnek, másrészt az adók is alacsonyabbak voltak, mint a portói parton. Természetesnek tűnne, hogy a folyóparton egymást érjék a teraszok, ahol a portói panorámában gyönyörködve kóstolhatjuk egymás után a borokat, ennél azonban kicsit rosszabb a helyzet, de a Sandeman előtti téren például két bárban is találunk remek választékot, és a hídhoz közeli futurisztikus kapszulában működő Restaurante D. Tonho – Gaia terasza is nagyszerű hely borozásra, különösen estefelé.

Múlt századi marketing

A gaiai oldalon a portói házak szinte mindegyike látogatható, mi nem épp tipikus, tradicionális házat választottunk, hanem a kezdetektől zseniális marketingjéről ismert Ramos Pintót. A házat Adriano Ramos Pinto alapította 1888-ban, eleve azzal a tervvel, hogy az újvilágba, különösen Brazíliába fog exportálni. Ahogy vezetőnktől megtudtuk (de nem lett volna nehéz kitalálni), Adrianónak három szenvedélye volt: a művészetek, a bor, és a gyönyörű nők, ami a ház eredeti, százéves berendezésén, a pincészet számára készült azulejos faliképeken, és a szecessziós stílusú plakátokon és címkéken is látszik. A portóit Brazíliában gyógyszerként is használták, bizonyos típusokhoz gyógynövényeket kevertek, ezért a régi címkéken felfedezhetünk olyasmit, hogy a bor köhögésre való. A mai napig készítenek kininnel kevert tawny bort elsősorban brazil és portugál vevők részére (ami állítólag koktélalapként is kiváló). A borok a Douro-völgy különböző részein fekvő ültetvényekről származnak, melyek között egészen hagyományos és újonnan nyitott, részben gépekkel is művelhető dűlők is vannak. A folyóparti házban csak tawny bort érlelnek, a többi boruk a Douro völgyében készül és ott is érlelődik. Végül a hatalmas, kényelmes fogadótérben két bort kóstoltunk: a hétéves fehér Adriano Reservát, mely sötét aranyszínű, karamelles, mogyorós és sárgabarackos illatú; majd a szintén hétéves ruby Collector Reservát, mely még fekete gyümölcsöket mutat, áfonyát, meggyet, fekete ribizlit, de már szép selymes, lekerekedett bor.

Oscar Quevedo

Oscar Quevedo – a VinCE portói borok tesztjén győzedelmeskedett a bora

A családban marad

A Quevedo pincészet igazi kakukktojás a gaiai parton, ők ugyanis talán a legnagyobbak a családi pincészetek közül, melyek az uniós csatlakozást követően születtek a Douro-völgyben, amikor lehetővé vált, hogy a bortermelő családok a saját nevük alatt is palackozzák boraikat. Portói bázisukat a parttól kissé távolabb, egy egykori csónaképítő műhelyben rendezték be, melyben így természetesen nincs vezetett túra, viszont az összes boruk helyben kóstolható. Belépve azonnal érezhető, hogy ez a hely inkább szól a bor kellemes, társasági oldaláról, mint a templomszerűen komoly Cálem vagy Ferreira házak. Oscar Quevedóval, a borászat alapítójának fiával találkozunk, aki madridi bankáréletét feladva tért vissza a családi pincészethez, ő foglalkozik az eladással és marketinggel, húga, Claudia a borokkal, és édesapja felügyeli továbbra is a szőlőmunkákat. 1885 óta a család ötödik generációja foglalkozik borral, területeik a Douro vidék legkeletebbi Superior részén fekszenek. 1991-ben indultak, azóta a kis családi pincészetek közül kevés maradt talpon, és bár a Quevedo ma közöttük nagynak számít, a nagy házak méreteihez képest egészen kicsi mennyiséggel vannak jelen a piacon, hiszen az 5 legnagyobb portói ház osztozik a piac 85%-án, a többiekpedig mellettük próbálják megtalálni helyüket. Oscar bankár múltjához hűen siet kijelenteni: ő a szabad verseny híve, és a nagy házak marketingtevékenysége nélkül a portói bor nem lehetne ilyen ismert és nagy presztízsű, ezt a munkát a kicsik aligha tudnák elvégezni. Beszélgetésünk mellé a forró nap örömére megkóstoljuk a rozé portóit, amely a legújabb portói bor, 2008 óta lehet ilyet készíteni, rendkívül könnyed cseresznyés és epres ízekkel, akár egy nyári rozé, és ideális koktélalapanyag szódával vagy tonikkal, az Aperol Spritz vagy a Rosato Martini rajongói nem csalódnának benne. A Douróban megszokott rendkívül erős terméskorlátozás miatt – az újabb ültetvények hektáronkénti hozama 2,5–3, a régebbieké 1,5 tonna, vagyis tőkénként körülbelül kétfürtnyi – előfordult, hogy a rozé színanyagát 5 perc alatt sikerült kinyerni, de egy óránál soha nem tart tovább a maceráció. A 2010-es évjáratos portói az egyik legfiatalabb tételük, szedres, áfonyás, málnás bor, azért is kóstoljuk, hogy lássuk, honnan indul az érlelődés során a borok átalakulása – és mert nemsokára csak azok kóstolhatják, akik gondosan elraktározták pincéjükben. A 10 éves tawny (melynél az év a felhasznált borok átlagéletkorát jelenti) színe már aranybarna, mogyorós, csokoládés és fűszeres jegyek jelennek meg benne. A 40 éves tawny pedig már egészen más, szinte éteri élmény, karamell, medvecukor, füge, dió, méz és talán méhviasz jelenik meg benne.

Quinták

A Douro Superior quintái

A végtelen quinták

Utazásunk utolsó napján indulunk neki a Dourovölgynek, egy hágón át jutunk a szeszélyes folyó mély völgyébe, ahol a leírásokból jól ismert, mégis minden elképzelést felülmúló látvány fogad a folyótól a hegytetőkig kapaszkodó teraszokkal, melyet csak néha szakítanak meg olajfaültetvények, erdős foltok vagy sziklagörgetegek. Jó egy órát haladunk a folyóvölgyben, mely már tavasszal is katlanszerűen forró, majd újra felkapaszkodunk, hogy a Douro Superior borvidéken, a végeláthatatlan szőlők között elérjük Saõ João Pasqueriában a Quevedo család birtokát. A borászat valójában alig különbözik attól, amit bárhol Magyarországon látunk: óriási acéltartályok sorai, zúzóbogyózó – a portói készítése a hagyományos módon zajlik, amíg a félig kierjedt borhoz hozzá nem adják a borvidéket ellenőrző intézet által jóváhagyott borpárlatot. Az érlelőpincében óriási hagyományos gesztenyefa és újabb tölgyfa hordókban állnak a házasításra váró évjáratok, kisebb, a dourói vörösekhez 4-5 évig használt hordókban a tawnyk. Itt, a pincében házasítás előtt álló évjáratos  borokat kóstolunk Claudia Quevedóval, aki a pincészetért felelős családtag önológiai (azaz borászati) diplomával. A 2009-es borral kezdjük, ami még nagyon friss, sötétbordó színű, csokoládés, meggyes, áfonyás, kicsit mentolos, gazdag, elegáns bor. Az időben visszafelé haladva az 1992-es már teljesen más karaktert mutat, borostyánszínű, citrusos ízek, főleg mandarin és karamelles, fügés jegyek is megjelennek benne a hosszú hordós érlelés után. Ez az egyik első évjárat az önálló pincészet megalakulása után, de hogy a múlt kincseiből is kóstoljuk valamit, Claudia a hátsó sorban álló hordókhoz lép, s néhány cseppnyit vesz abból a hordóból, melyet csak a 40 éves tawny házasításhoz használnak: a nagyapja által készített 65 éves reserve borból. Viaszos, mézes, fügés, hihetetlenül intenzív illat száll fel a pohárból, ízben diós és mogyorós jegyek is megjelennek mellette. Az a fajta bor, melyet órákig lehetne szemlélni, szagolgatni és kóstolni, ahogy Claudia elmondta, a pohár üresen is még napokig árasztja ezt a hihetetlenül gazdag illatot. Búcsúzóul még megmásszuk a Saõ Salvador de Mundo hegyet, melynek tetejéről visszatekinthetünk a Douro völgyére – érdemes eljönni idáig, hiszen az örök fiatalság esszenciáját őrzik itt a pincék legmélyén.

 

 

 

 

 

Tags: , , , , , , ,

Comments are closed.