Hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után, július 14-én elhunyt Esterházy Péter. A borkedvelő íróra az alábbi, 2008 szeptemberében megjelent pincelátogatással emlékezünk. Hat évvel ezelőtt három vidám férfi, dr. Bussay László, Heimann Zoltán és Sz. Kis László mutatta meg Zala megye újrafelfedezett napfényes borvidékét Esterházynak. Azóta a vendéglátó borász sincs már közöttünk. Emléküket szeretettel őrizzük.

„Hova is megyünk?” – merült fel a kérdés a hosszú autózás vége felé. „Hát Csörnyeföldre. A határhoz. A szlovén–horvát–magyarhoz, a tengerhez legközelebbi magyar falu mellé. Vagy ahogyan azt csörnyeföldi házigazdánk, Bussay doktor szokta mondani: „a világ végére. És tényleg. Nagykanizsa után egyre tágult a látóhatár, felsejlett az Alpok sziluettje, a nap egyre erősebben sütött, és mind egyre jobban vártuk utunk végét.

1

Soha többé közepes bort!

Az autóút csöppet sem nem volt unalmas, hisz Esterházy Péter már az első pillanattól kezdve vezette a beszélgetést. Volt szó a Tízparancsolatról, amiről mostanság sokat gondolkodik – mert tán színdarabot fog írni  róla –, bár somolyogva hozzáteszi:

– Írok róla, de csak egy feltétellel: ha közben nem kell betartanom egy parancsot sem.

Mesélt egy másik aktuális munkájáról is, az Esti Kornél továbbírásáról, anekdotázott öccséről, az egykori híres focistáról, s haspókságát, avagy szebben szólva kulináris kíváncsiságát sem hagyta említés nélkül.

Mindent megeszem, mert kíváncsi vagyok. Ettem én már kígyót, békát, rovarokat is. Egyszer Norvégiában még a büdös szárított bálnahúst is kipróbáltam, de az azért már a hibahatáron mozgott, és utána azonnal szükségem volt egy kis életmentő pálinkára. Azt már nem kérdeztem, miből csinálták.

Később aztán a borokra terelem a szót, mert mégiscsak a bor terelt minket is össze. A téma nagyon is izgatja Esterházyt, tapasztalt borkóstoló, borértő ember. Egyik alapítója a Rohály Gábor és Mészáros Gabriella vezette Borkollégiumnak.

– Eljött a pillanat, amikor elegem lett a közepes borokból. Baráti körünkben kezdtünk borokat kóstolni és értékelni. Vagyis beszélgetni róluk. Majd közreadtuk jegyzeteinket, és így született meg később a Borkalauz.

Az író a társaság megvesztegethetlenségét, függetlenségét és szakértelmét dicséri.

Legnagyobb érdemük pedig az, hogy kapcsolatot létesítettek a borivók és a borásztársadalom között. Mérföldkő volt, amit tettek.

A bor divatossá válásával viszont a sznob viselkedés is együtt jár, amivel, valljuk be, gyakran találkozunk. Sőt, talán mi is így viselkedünk néha, mert ugye ma már ciki nem érteni a borhoz. (Vagy mégsem?)

– Ez a sznoboskodás nem gond? – kérdezem óvatosan Pétert.

– Nem, egyáltalán. Minden sznobsággal indul, ez fontos. Így kezdenek el követni egy mintát, ami jó, és később így válhatnak igazi értőkké. Persze vannak hátulütői is  – ismeri el az író, aki szerint a borok területén egyre jobban látszik a pozitív változás, egyre többen igénylik és keresik a jó bort, ám sajnos a gasztronómiai ismereteink ennél jóval szerényebbek.

Miközben a völgyhídon haladunk át, Nádas Péter körtefájáról, egy Flaubert-anekdotáról, no meg egy nyolcvaneurós szarvasgombáról is esik szó, amihez az író azonnal hozzáteszi:

– Azért egy jó pacal mindennel felér.

Aztán kisebb tájolási viták után – ahol Esterházy Péter és a fotósunk is megjegyzéseket tesz a női legénység térképolvasó képességére – végül (általunk, a nők által tökéletesen megadott úton) egy horhoson átjutva („Min?”– kérdem. – „Szűk, keskeny szurdok. Vagy inkább szurdik”– magyarázza az író, aki maga is Mészöly Miklóstól tanulta a szót), megérkezünk a célhoz, a hegy tetejére, Bussay László pincészetéhez.

3A szőlő háziorvosa

Dr. Bussay László körzeti orvos kissé ásítozva, egy ebéd utáni szunyóka után jön elénk két barátjával karonfogva, a már ismerős szekszárdi Heimann Zoltánnal és a budapesti Sz. Kis Lászlóval. Lassan jutunk dűlőre, na most együnk vagy igyunk-e először, aztán Esterházy Péter, már nagyon döntésre (na meg italra) szomjúhozva, viccelve vet véget a tanakodásnak:

Bizonytalan vagyok, vagy nem is?

Erre úgy döntök, kezembe veszem az ügyet, és „Irány a pince!” felszólítással – hiszen valójában mindenki ezt szeretné – megindulok arra, ahol a boroshordókat sejtem. Közben, ahogy Bussay fiatal vizslájának támadásai elől próbálunk kitérni, végre észrevesszük a körülöttünk fekvő lenyűgöző tájat is.

– Ott, a látóhatár szélén, nem is olyan messze, ott van Szlovénia, az meg ott mellette Horvátország – világosít fel a vidám kedvű orvos-borász, aki mellékállásban, „megunva a sok rossz bort” kezdett el 1988-ban a maga kedvére borászkodni. 1995-ben aratott először sikert a boraival, amik 1997-ben jelentek meg a boltokban is. Azóta rendre a Pannon Bormustra csúcsborai között szerepelnek fehérborai.

A tízhektáros területen elsősorban olasz- és rajnai rizling, szürkebarát és tramini terem, a  termést ezerliteres fahordókban erjeszti.
A hagyományos borkészítés elveit követi Bussay, hisz a lelkiismeretes, gondos kézműves borászkodással, hozamkorlátozással és fahordóval tiszteli meg a szőlőt.

– Az alázat nagyon fontos – mondja a magát szőlősgazdának, és nem borásznak nevező Bussay, aki szerénységével kitűnik a borászok között.

– Ha a bor megszületik, hátra kell lépni, mint egy bábaasszony. Nem én vagyok a király.

Az elfelejtett paradicsom

A föld és tradíciók tiszteletének motívuma végighúzódik a beszélgetésekben. Már bort kóstolunk, amikor megtudjuk, milyen földön is állunk.

– Zichy uradalmi terület volt ez valaha. Akkoriban komoly szőlőtermelés folyt itt, aminek 1945 után hamar vége lett. Akácos dzsungel nőtte be. Aztán az elmúlt húsz évben újrateremtettük, amilyen sok száz évig volt a terület.

A Mura vidék sokáig elfeledett területei igazán kedvező adottságokkal bírnak. A lankás dombok déli-délnyugati lejtőit még Villánynál is több nap éri. A sok napsütést az évi 800–900 mm, egyenletesen szétterített csapadék és a jó savmegtartó képességű agyagos, folyami kavicsos talaj igazán termővé teszi. Ám a határmentiség, a mindentől távoli elhelyezkedés, az autópálya hiánya következtében a szőlőtermesztés sokáig eszébe sem jutott senkinek.

Balaton-melléki borászatként csupán három nagyobb pincészetről lehet hallani. Most azért is jöttünk el ide, hogy megismerjük az ígéretesnek mutatkozó negyedik bormárka nevét, a Kerkaborumét.

7

A női fenék dicséretére

A harmadik szüret előtt álló Kerkaborum már legelső, 2006-os szűz termésével nagy sikert aratott: a Pannon Bormustrán a Kerkaborum Vörcsöki Furmint csúcsbor címet kapott. Nevét az itt folyó Kerka-patakról kapta. A fantázianév mögött három ember áll: dr. Bussay László és iskolai padtársa, Heimann Zoltán, a szekszárdi Heimann Családi Birtok ura, harmadikként pedig Sz. Kis László, aki Heimann kollégiumi szobatársa, több mint tíz éven keresztül pedig kollégája volt. Szőlői itt, a szomszédos Vörcsök hegyén teremnek, majd Bussay pincéjében válnak borrá. Az öthektáros, teraszos szerkezetűre kiművelt ültetvény 80%-án furmint, 20%-án hárslevelű nő. Az első évben még csak a furmint, a másodikban már a hárslevelű is termett.

Miközben ezekről egymás szavába vágva mesél a három barát, máris kezünkbe kapjuk az emlegetett nedűket is. Igaz, először Bussay egy merész kísérletének eredményét kóstoljuk, egy szerémi zöldből lett, viognier-ra hajazó bort.

– Szűz bor, olyan, amelyikbe az ember mindent belead. Mások ezt az elsőt mindig kiöntik, de mi nem – mesél lelkendezve Bussay. És az eredmény – hiába a pubertás – valóban finom: virágos, illatos, elegáns. Azután rátérünk a lényegre: a Kerkaborum furmintjaira. Miközben
Sz. Kis László az egyik fahordóra felrajzolt egyenletet magyarázza, amellyel kiszámította, mennyi bor legyen Reserve tétel, és melyiket milyen hordóba tegyék, mi orrunkat, majd nyelvünket is az első szüretelésű furmintba érintjük.

– Szóltam az asszonyoknak, hogy csak azokat a fürtöket szedjék le, amiknek legalább 40%-a botrytises – magyarázza Bussay, hogyan is készült ez az erős ízkoncentrációjú, harmonikus bor. A pohár felett Esterházy Péter gyorsan elsüt egy poént az asszonyokról, és hamar Heimann is csatlakozik hozzá:

Olyan harmonikus ez a bor, mint egy gömbölyű női fenék.

Mit mondjak, a szexizmus, ami az autóban elkezdődött, itt is folytatódik, jelzem is ezt a férfiaknak.

– Akkor húzza ki, hogy női az a fenék! – tanácsolja a szavak mestere, ami ugyan megtisztelő, de mégsem húzom ki, hisz a bor mellett most a női nem dicséretét is zengik.

2Ketteske is remek, de hol az étel?

A borra visszatérve elmerülünk a kóstolásban. Ez az egyelőre még csak FI.-nek nevezett furmint testesebb ízű, míg a következőnek kóstolt, FII. már nem annyira testes, inkább könnyedebb, élénkebb, frissebb. Amolyan beszélgetéshez való bor. A beszélgetés pedig folyamatosan pörög, hisz Esterházy nem csak vendégként, jó barátként is van itt. Bussay Lászlóval már nemegyszer merültek éjjelekbe nyúló beszélgetésbe, Heimann Zoltánnal pedig már hosszú évek óta, a Borkollégiumból ismerik egymást.

– Sőt, engem már meg is írt a Péter! – büszkélkedik Zoltán, és ha kinyitjuk a Javított kiadást, valóban megjelenik Heimann Zoltán Cervaese, mint az emlékezés bora.

– Örülök, hogy benne vagyok, bár nem éppen a legjobb kontextusban – jelzi finoman az írónak a borász, mit is gondol erről valójában. (A rossz reklám is reklám, mondanám én, de inkább hallgatok, itt azért komolyabb dolgokról van szó.) Szerencsére a bor feledtet minden bajt, hisz nem is gyenge, 15%-os alkoholtartalmú, s könnyen a fejekbe száll. Hogy mi különbözteti meg a többi furminttól? A kettősség, ami harmonikussá teszi.

– Egyszerre rejlik benne férfias tartás és gyümölcsös kedvesség – vélik a férfiak, s lám, végre nem női hasonlattal élnek. Ezen felbátorodva kérdem az írót, ő mit gondol. Esterházy enyhe célzással így felel:

– A nagy kérdés inkább az, hogy mihez igyuk ezt?

A borászok kapcsolnak is hamar, és felfelé vesszük az irányt, ahol mindenki lelkes közreműködésével hamar megterítünk, és egy nagy tál friss paprika, paradicsom, svájci sajt és finom házi túró mellé igazi, a pincében szárított jó Bussay-féle kolbász és elképesztően omlós, finom sonka is kerül a fadeszkákra.

Harmónia lesz itt is…

A hagyományőrzés fontos a borászok számára, ami nem csak az ételeken és életmódon látszik. A borkészítés metodikája és az itteni borok is a magyar bor régi hagyományait és ízeit idézik fel. Mikor erről kérdezem őket, heves vita támad a modern és hagyományos borkészítésről, ahol Esterházy és Heimann együtt próbálnak nekem megfelelő hasonlatot találni arra, hogy miért is jobb a fa-, mint az acélhordókban érlelt bor, miért jobb a bonyodalmasabb eljárás a gyors, hatékony módszereknél.

– A kertben leszakított paradicsom százszor jobb, mint a boltban vásárolt – mondja az egyik, mire a másik rákontráz:

– Maga is lenvásznat hord inkább, és nem az olcsóbb, könnyen elkészített műszálas ruhát. Mi nem akarjuk követni a divatot –  hoz egy testközeli hasonlatot Heimann, és vitatkozni már nem is tudok velük. De nem is kell, hisz lassan mind elmerülünk az ízek élvezetében. A sonkához, mert az vitte a pálmát, először Bussay Rajnai Rizling (2006) válogatását isszuk. A hagyományos magyar ízű, magas alkoholtartalmú borban érezhető, hogy a fürtök teljesen éretten kerültek szüretre. A Bussay által gyakran emlegetett tétel itt igazán jó eredményt mutat:

– A terroir, azaz a föld, a borász és a pince hármassága, a köztük lévő szoros kapcsolat az, ami meghatározza a bort. 

Ezután az azonnal a csúcsborok közé került Vörcsöki Furmintra (2006) kerül a sor. A palack olajbarna és sárga címkéje kedves és egyszerű, rajta páfrányszerű formában tekeredik körbe a bor neve. Mélyebb színű, mézes, sárgás árnyalatú a bor, jelezve, hogy fahordóban készült. Illata száraznak indul, ásványos hatású. Első ízlelésre csipetnyit édes, magas savérzetű, de száraz bor jegyeit viseli. Széles és hosszú bor. S akárhogy is igyekszünk, nehéz illatjegyet hozzátenni. Teljes harmóniát mutat, s egy ízjegyet sem lehet igazán megfogni.

4

– Azért szép a nő, mert úgy egészében szép, nem azért, mert egyvalamije szép – hoz újra női hasonlatot Heimann, de már megint nehéz vitatkoznom. Sz. Kis László mégis megpróbál valami ízt kiemelni.

– A méz, a körte, az őszibarack, és talán valami trópusi érzés is megbújik benne – fejtegeti a közgazdász, aki ugyan sosem foglalkozott borral, de úgy tűnik, mégiscsak van érzéke hozzá. Bár ő ezt tagadja.

– A Zoli és a Laci a szakértők, én inkább csak a pénzügyi részében vagyok benne.

László saját bevallása szerint nem is üzleti céllal, hanem szenvedélyből kezdett bele a Kerkaborumba.

– Egy baráti találkozón kiültünk a teraszra, néztük a tájat, és elszívtunk egy szivart. Közben pedig megfogalmazódott bennünk a Kerkaborum ötlete. Rájöttünk, jó lesz megcsinálni, mert ez valami közös ügy, ami erősíti a barátságunkat – mesél Kiss László a kezdetekről.

Lélegzetelállító lankák

Közben fogy a sonka és a bor, a hangulat egyre emelkedettebb, és Bussay László doktor, aki nemcsak hogy két körzetben orvos, de teljes gőzzel szőlősgazda is, emellett szabadidejében Kierkegaardot olvas, most feleselve szól Esterházy Péterhez:

Ciki, ha én mondom neked, hogy milyen gazdag ez a magyar nyelv? – kérdi somolyogva, s máris megmagyarázza, miért is mondta ezt.

Észrevetted már ezt, te nagy író, hogy ör-dög és őr-angyal? Mindkettőnek egy a gyökere! – mondja az eredetileg Baranya megyei, de ma már Zala megye év emberének választott Bussay, és a társaság hangosan nevet. Bussay nem is hagyja abba.

– Miért iszom csukott szemmel a bort? Hogy ne lássam a kínját – mondja újabb viccét, de ő nem is viccnek szánta, hanem azért, hogy átérezzük, a bor is szenved, amikor megisszuk. Aztán mi is szenvedünk a „kutyapöcsű” (erős) paprika közben, amit Esterházy Péter egy mondatban tökéletesen leír:

– Az erős paprika kulináris szempontból öngól.

Persze bölcseletből sosem elég, de miközben kiautózunk a Kerkaborum ültetvényére, lassan mindenkinek elakad a szava. A napfényes táj, az Alpok derengő vonalai és a teraszos rend egyszerre indítja meg az írót és a fotóst egyaránt. A teraszok természetesen követik a domb vonalát, a szőlő nem mesterségesen kiegyenesített sorokban áll, hanem kanyargós vonalakban, a táj formáit modellezve. A fotós egyből munkához is lát, mi pedig az egyik oldalukon jégverte fürtök felett beszélgetünk a borkészítés hogyanjáról s mikéntjéről.

6A bor visz engem, nem én csinálom, hanem ő vezet engem – mondja doktor Bussay, mire Esterházy is azonnal helyesel.

– Igen, pont úgy, mint egy fogalmazásnál! Rátalálni és nem kitalálni. És ez már nem az első példa, amit a borkészítés és írás közti hasonlatra talál az író. Ahogy ismerni kell a többi borász borát, ugyanúgy ismerni kell a többi kortárs szerzőt. Ismerni kell a teret, ahol a bor, avagy az írás megjelenik.

Körbesétálunk, fényképeket készítünk, és a szőlő és a női mell hasonlatosságáról is szó esik. Már megint ezek az enyhén erotikus hasonlatok! Persze mit is várhat az ember négy férfitől – gondolom én, de nincs igazam, világosítanak fel.

– A borásznyelv gyakran él megszemélyesítésekkel, animális, és mindennapiak a nőiséggel kapcsolatos hasonlatok és jelzők.

Jó, jó, ismerem el, és egyébként is, minden borász és borértő a bor és nők iránti szeretetből beszél így. És ez a lényeg, vagy nem?

A nap lassan a dombok mögé bújik, mire visszaérünk a Bussay-rezidenciára. Ott még előkerül egy kis grappa, ami felett Hrabal, Isten és a sikamlós viccek is jól megférnek egymással. Aztán kénytelen-kelletlen elbúcsúzunk a megragadó tájtól, a jó kedélyű borászoktól és hazafelé vesszük utunkat. Mind maradtunk volna még, de vár a holnap, a munka, hogy ezt mind megírjam, és a nehéz kérdés, amit az író tesz fel nekem, tovább heccelve feminista hajlamaimat: „És mi lesz a cím, angyalom?

Szöveg: Venczel Sára