VinCE Magazin

Szőke Mátyás az Év Bortermelője!



A Magyar Bor Akadémia december 7-én hirdette ki, Szőke Mátyásnak ítélték oda az „Év Bortermelője Magyarországon 2017” címet.  A díj nem egy bor kiváló minőségének elismerését jelenti, hanem a nyertes bortermelő több éven át tartó, kiemelkedő teljesítményéért, borainak állandó kiváló minőségéért, azok hazai és külföldi sikereiért, a borszakmáért tett erőfeszítéseiért adományozható. Ez tehát a magyar borászok által elnyerhető legrangosabb hazai kitüntetés.

A Mátrai borvidéken gazdálkodó borásszal tíz évvel ezelőtt mesélt szüleiről, saját makacsságáról, sikereiről és sok minden másról is, amiket most változatlanul utánközlünk.

„Jött a téeszesítés, és az apám mindent elvesztett, amit felépített. Pedig a régi világban a szüleim voltak itt a meghatározó szőlőtermelők.  Salgótarjánban végeztem a mezőgazdasági gépészeti technikumban, majd a gépállomásra kerültem, ahol harminc évig dolgoztam. Szerettem a munkámat, a gépészetet, de a szőlő iránti szeretetet az anyatejjel szívtam magamba, és amikor már lehetett, az idősebb fiam nevére vettünk néhány hektár területet, ott kezdtem el a szőlővel foglalkozni.

A szüleim emlékei előtt tisztelegve szakmát váltottam: a rendszerváltáskor otthagytam a gépészetet, és attól kezdve csak szőlővel, borkészítéssel foglalkoztam. A feleségemtől, a fiaimtól minden támogatást megkaptam, pedig ők is tudták: nem várnak ránk könnyű évek, mert az első pillanattól kezdve a magas minőséget és az igényes fogyasztói kört céloztam meg. Az is erre ösztönzött, hogy a kisebbik fiam, Zoltán abban az évben végzett borászként Budafokon, majd a nagyrédei szövetkezethez került technológusnak, két évig ott dolgozott, mielőtt hazajött. Tizenkét méteres pincével, kézi palackozóval indultunk. Magam terveztem a gépeket, lépésről lépésre építettük fel azt, ami ma látható.

Makacs és következetes vagyok. Szentül hiszem, ha az ember valamit elhatároz, akkor azt bármi áron végig kell vinnie. Tartottam a hitelektől, nem is vettem azokat igénybe. Ráadásul bíztam abban, hogy sikerülni fog. Sokfelé jártam idehaza és külföldön tapasztalatcserére, figyeltem és tanultam szakemberektől, szakkönyvekből. Szigorú elvárásokat állítottam fel magamnak és azoknak a gazdáknak is, akikkel termeltetünk. Ehhez persze fanatizmus kellett, de abból sincs hiány nálam.

Az első sikerre nem kellett sokat várni. 1992-ben elhatároztam, hogy piacra viszek egy kiváló minőségű száraz szürkebarátot. Kádár Béla volt akkoriban a külkapcsolatokért felelős miniszter, akivel nagyon jó kapcsolatban álltunk, és amikor Franciaországba ment egy küldöttséggel, kért tőlem pár palackot. A következő évben ez a bor kikerült Brüsszelbe, a világ legrangosabb borversenyére, ahol ezüstérmet kapott. Ez volt az a pillanat, amikor felfigyeltek ránk. A boraink bekerültek a Pannónia szállodaláncba, borbemutatókat tartottunk, ami akkoriban még különlegességnek számított – nem úgy, mint manapság –, és ugyan ez nem jelentett számunkra nagy forgalmat, de ingyen reklámnak fogtuk fel. Jól tettük, mert 1993-ban már exportáltunk is.

Induláskor a személyes kapcsolat sokat számított, de később a borok már önmagukért beszéltek. Tény, sok felkérést kaptam, hogy külképviseleteken tartsak borbemutatót, s bár ezek közvetlen eredménye sosem lett nagy tételű megrendelés, de azt elértük, hogy ahol a világon magyar külképviselet van, ott a mi boraink megtalálhatók. És ez is a tudatosan tervezett marketing része lett, mert ha a külhoni fogadásokon a nevünk közszájon forog, abból előbb-utóbb mégiscsak üzlet születik.

Majd hanyatt estem, amikor egy külföldi úriember a kóstoló után azt kérdezte, hozzájárulnék-e ahhoz, hogy Kaliforniában kizárólagos joggal forgalmazzák a borainkat? Kiderült, hogy Brüsszelben, a magyar nagykövetség fogadásán a mi dűlőszelektált chardonnay borunkkal kínálták a vendégeket, és ennek az úrnak – egy kaliforniai kereskedőnek – annyira megtetszett, hogy autót bérelt, és eljött hozzánk a pincébe. Ma ötfajta borunkból évi 40 ezer palackot szállítunk Kaliforniába.

Nem kell nekünk erőltetnünk a cabernet-t! Legyen, de ne legyen súlyponti kérdés. Kékfrankost nem termelnek sehol máshol, csak Magyarországon, és egy keveset Burgenlandban, ezért erre érdemes a hangsúlyt helyezni. A kékfrankos és a merlot nagyon jól érzi magát mifelénk, ráadásul a mi vörösboraink nem annyira tanninosak, mint az egrieké vagy a villányiaké, hanem sokkal bársonyosabbak. A mai igényesebb közönség pedig ezt keresi.

A 90-es évek után „majmolni” kezdtük a nyugati világot a teljesen reduktív technológiával. Nem kell. Nekünk magyar típusú, nagy testű borokkal kell meghódítani a világot. Ne akarjunk mennyiségben versenyezni a franciákkal, az olaszokkal. Termeljünk hungarikumot kis mennyiségben, magas minőségben. Soha nem gondoltam volna, hogy Irsai Olivért fogok konténerszámra Kaliforniába szállítani, és már ez is megtörtént.

Kemény időszak áll mögöttünk, de most már azt mondhatom: amit egy borászatnak technológiában tudnia kell, az rendelkezésre áll, és adott hozzá a háttér, a több mint 30 hektár szőlőterület. Lassan tíz éve, hogy vendégeket, csoportokat fogadunk, és erőt, lendületet, hitet ad, örömöt jelent, amikor azt látom, hogy a látogatók jól érzik magukat nálunk, és ízlenek nekik a boraink. A bor élvezeti cikk, amit el kell tudni adni, de a jó bor olyan, mint egy szép nő, meghódít, rabul ejt, ha napvilágra kerülnek rejtett szépségei. Az én célom, feladatom, küldetésem, hogy ezt elérjem.”

(Visited 24 times, 1 visits today)

Tags: , ,

Comments are closed.