VinCE Magazin

Építészet borvidéken



„Hogy kerül ide ennyi gasztro újságíró?” – kérdezte tőlem az egyik építészeti kiadvány képviselője a Hello Wood hétfői sajtóútján. A kérdés talán jogos, hiszen a Hello Wood Építész Mustra – mint azt neve is jelzi – építészeti kezdeményezés. Azonban a tábort idén másodszor a Tokaji borvidéken rendezték meg, és az építészhallgatók installációi minden esetben reflektálnak a környék szellemiségére. Kovács Natália beszámolója.

Tarczali Platz, a Szent István Egyetem tájépítész hallgatóinak alkotása Tarcalon. Fotó: Bujnovkszy Tamás

Az út során az idei táborban elkészült tíz installáció közül ötöt volt alkalmunk megnézni, ugyanis a szervezők jóvoltából olyan helyiekkel is találkozhattunk, akik előadást tartottak kis csapatunknak az adott településekről, ezzel is segítve minket abban, hogy megértsük az alkotók gondolatmenetét, s az építmények lényegét.

A tíz installációt a programon részt vevő tíz hazai egyetem diákjai építették fel a régió nyolc településén: Bekecsen, Bodrogkeresztúron, Bodrogkisfaludon, Golopon, Rátkán, Szegin, Szerencsen és Tarcalon. A Hello Wood alkotótáborát 2017 óta az összes résztvevő egyetem beépíti a tantervébe, s az oktatási program célja, hogy a fiatalok és vezetőik ráhangolódjanak a helyi jellegzetességekre, és az Y-generáció ötleteivel újítsák meg a régiót. Az építmények, amelyeket láttunk, egytől egyig izgalmasak és kreatívak voltak, és a környezetükre is reflektáltak. Azonban ezek közül most csak kettőt emelek ki – témájuk miatt.

A Debreceni Egyetem hallgatói a Füstölő című installációval emlékeznek a Szerencsi Cukorgyárra. Fotó: Bujnovkszy Tamás

Utunk első állomása az egykori Szerencsi Cukorgyár volt, amelynek épületénél a Debreceni Egyetem tanulói készítettek installációt. Európa legnagyobb cukorüzeme tíz évvel ezelőtt zárt be; erről emlékezik meg az alkotás, amely mintegy a gyárkémény füstjét rekonstruálja fából. Ha a megfelelő helyre állunk és felnézünk az égre, a szürke fadarabok épp a gyárkéményhez illeszkednek, mintha onnan szállnának fel. Megható emlékmű, amely egyszerre rekonstruálja a múltat, s jelzi, hogy az már „füstbe ment”.

Az egész nap kiemelkedő pontja és megrázó eleme volt a találkozás Durbász Zoltánnal, a gyár egyik utolsó mérnökével, aki több évtizeden át dolgozott itt. Megtudtuk tőle, hogy 128 évvel ezelőtt 1300 alkalmazottal nyitott a cukorgyár, s virágkorában is nagyjából ennyit foglalkoztatott, míg a bezárása előtti időszakban már csak 110–150 dolgozója volt. A problémák a ʼ90-es években kezdődtek, amikor megduplázódott a világ nádcukortermelése, ami sokkal olcsóbb a Szerencsen is termelt répacukornál, így egy idő után elkezdett zsugorodni, illetve megszűnni a cukor külföldi felvevőpiaca, a hazai piac viszont túl kicsi volt egy ekkora üzem eltartásához.

Fotó: Digitális Képarchívum OSzK

A fennmaradt épületek műemlékvédelem alatt állnak, de senkinek nem kötelessége az állapotuk megvédése, így jelenleg csak amortizálódnak. Remélhetőleg az egyetemisták alkotása ismét felhívja a figyelmet az egykor nagyon is impozáns épületegyüttesre, és arra sarkallja majd a befektetőket és döntéshozókat, hogy újra felvirágoztassák a területet.

Társadalmi problémára világít rá a Tarczali Platz is, a Szent István Egyetem Tájépítészeti és Településtervezés Karának installációja. A tájépítész hallgatók a falu és a bányató közti mandulási álpincesor fölött találták meg a szerintük tökéletes helyszínt; a teljesen használhatatlan álpincesor a ʼ90-es években épült pályázati forrásból. Akkor derült ki, hogy nem lehetséges a helyszínen valódi pincéket építeni, amikor a támfalak már elkészültek, az egyik oldalon ugyanis egy régi temető található, a másik pedig túl meredek. Erre reflektál a fiatal építészek alkotása. Az installáció egyébként az Alföld és a Tokaj-hegy találkozásának helyén valósult meg, s – az alkotók szerint – pozíciójával beszélgetések és szemlélődés számára teremt helyet.

Tarczali Platz

A placc megtekintése után Tarcal leglátványosabb nevezetességénél, az Áldó Krisztus szobornál kóstoltuk a Kikelet Pince borait, amelyeket személyesen Berecz Stéphanie kínált, s közben természetesen a közelgő szüretről is kérdeztük, amely nagyjából 40 nappal korábban lesz a megszokottnál. A polgármestertől azt is megtudtuk, hogy egy névtelenséget kérő adományozó azért készíttette az 50 tonnás, 2 gránittömbből álló szobrot a falu számára, mert szeretett volna valami maradandót hagyni maga után az emberiségnek. Azt is elárulta, hogy a szobor elkészülte óta a helyi lakosok nagyobb biztonságban vannak, hiszen azóta nem volt például jégeső.

Galériánkban az összes installációt megtekinthetik.

 

Comments are closed.