VinCE Magazin

Portói időkapszulák Budapesten



Dunára néző elegáns teremben vezetett kóstolót a legrégebbi portói ház, a Real Companhia Velha ifjú tulajdonosa, Pedro Silva Reis. Kriston Orsolya beszámolója.

Pedro Silva Reis neve ismerős lehet a VinCE olvasói számára, hiszen egyik birtokukon, a Quinta das Carvalhason kalauzolta újságírónkat, Ercsey Dánielt – amiről októberi utazás rovatunkban olvashattak is –, valamint velünk kóstolt decemberi pezsgőtesztünkön is. A pezsgőteszt tételei között is megtalálható kiváló minősítéssel az a pezsgő, amellyel a fent említett kóstolót nyitottuk, igaz, itt sokkal stílusosabban, karddal bontották ki a palackot.

A Real Companhia Velha egyidős a portói borokkal: a borvidék határait 1756-ban állapította meg rendeletben Pombal márki, és ugyanebben az évben alapította meg I. Dom José a borászatot. Sokszor felmerül a kérdés, hogy vajon Tokaj vagy a Douro-völgy a világ legidősebb zárt borvidéke, Pedro azonban ezt a vitát elkerülte, és arra hívta fel a figyelmet, hogy mi, magyarok, egy olyan régi borvidékkel, mint a tokaji, pontosan értjük, milyen évszázadokon át dolgozni egy borvidéken, megismerni a terroirt, a szőlőfajtákat, minden apró parcellát, megőrizni a hagyományokat, ugyanakkor folyton kutatni, új utakat keresni.

Az új utak felől kezdtük mi is a kóstolót, hiszen a pezsgő után a Douróban magasabban fekvő, hűvösebb, modern telepítésű Quinta de Cîdro Alvarinho borával folytattuk. Ugyanebből a fajtából az Ibériai-félszigeten számos elegáns, frissítő bor készül, ez a tétel is a forró éghajlatű termőhelyet meghazudtolóan intenzíven citrusos, izgalmas. Egy igazi különlegességet is telepítettek ebbe a quintába: a rufete nevű szinte elfeledett dourói fajtát, amely engem kissé emlékeztetett a mi kadarkánkra. Világosabb rubinszín, kis rusztikusság, kellemes savak, főtt meggyes ízek – rusztikus bor, de izgalmas a klasszikus dourói vörösek mellett.

A sor következő részében át is tértünk egy olyan terület boraira, ahonnan már nemcsak dourói, hanem portói, azaz erősített borok is készülnek.

A portói erősített borok alapja mindig Douro-völgyi szőlő, amelyből azonban készülnek nem erősített tételek is, a remek ár-érték arányú Douro DOC borok. A portói erősített bor úgy készül, hogy a forrásban lévő musthoz adnak nagy töménységű alkoholt, ami megállítja az erjedést. A bor így a ki nem erjedt cukor miatt magasabb cukortartalmú (bár itt is vannak különböző szárazsági fokú tételek), alkoholtartalmát pedig 18-22% közé állítják be. Számos típusa létezik, a két leggyakoribb a fiatalabb, könnyebben érthető ruby, amely többnyire 3 éves fahordós érleléssel készül; a többéves fahordós érlelés után palackozott tawny. A legjobb évjáratokban készül évjáratos is (vintage port), mely két-három éves fahordós érlelés után még akár 15–20 éves palackos érlelést is kaphat, mire megérik a fogyasztásra.

A Quinta das Carvalhas a folyóra néző meredek domboldalakon fekszik, tőkéi több mint százévesek. Itt a portóihoz használt klasszikus fajtákkal dolgoznak, és nemcsak az ültetvény szerkezete, de a feldolgozás módja is a hagyományokat követi: lábbal tapossák, kézzel csömöszölik a leszüretelt termést. Izgalmas volt ugyanabból a quintából kóstolni vörösbort, és első, még nagyon friss portóit a 2016-os különlegesen jó évjáratból. Szűretlenül palackozták le, ahogy az évjáratos tételeknél szokás, hiszen a hosszú, akár 20 éves érlelés során az ízanyagok szépen integrálódnak majd a borba. Bár nem mostanra szánják, mégis nagyon tanulságos ilyen fiatalon kóstolni az évjáratot: a gyümölcsök még tobzódnak, az édességet nagyszerűen kiegyensúlyozzák, intenzív, túláradó ízbomba. Ehhez hozzákóstoltunk egy 1977-es évjáratot, amelyben a gyümölcsök helyét már átvették a harmadlagos, érlelt jegyek és a komplexitás.

Duoro-völgy / Fotó: GetYourGuide

A ruby portóik után áttértünk a tawnykra. Pedro ekkor mesélt arról, hogy – ahogy a két névből könnyen ki is lehet találni – a briteknek milyen fontos szerepük volt a portói borok stílusainak kialakulásában. A tawny a házasítás művészetéről és a hosszú hordós érlelésről szól, melynek során a bor fokozatosan elveszíti vörös színét, és óarannyá válik (vagy ahogy az angolok lelketlenül ráfogták: barnássá). A tawny stílusait a házasításhoz használt borok életkora határozza meg, bár ez önmagában nem elegendő: a 10, 20, 40 évet csak akkor lehet feltüntetni a címkén, ha a portói borbíráló bizottság is áldását adja rá. Természetesen végigkóstoltuk a Royal Oporto klasszikus sorát, amelyet az ezzel a bortípussal ismerkedőknek nagyon ajánlunk: jól érthető tételek, a 10 éves nagyon fogyasztóbarát, a 20 éves már jelentősen komplexebb, megállapodott, fűszeres, fügés, a 40 éves pedig rendkívül kifinomult, komplex, mély tétel, amelynek az alkoholérzete is kicsit magasabb a gyümölcsök szublimálódása miatt.

A kóstoló végére igazi kuriózumok kerültek, amelyeket eredetileg nem önálló palackozásra, hanem házasításra szántak. A portói szabályok azonban megengedik, hogy egy-egy ilyen, akár évtizedekig hordóban érlelődő tételből később évjáratos bort palackozzanak, ez a Late Bottled Vintage, azaz LBV – ilyenekből került elénk három tétel, azokból a hordókból, amelyeket Pedro egyenesen tökéletes hordónak nevezett. A legfiatalabb 1977-es volt, atipikus évnek számított, a borban különösen nagy volt a fehérszőlő aránya, így született ez a rendkívül egyedi, érett, még a mi fogalmaink szerint is értelmezhető évjáratos bor. A két utolsót azonban már nagyon nehéz lenne borleírás keretei közé szorítani, hiszen az 1927-es és az 1867-es az érettségnek már azon a szintjén állnak, amivel csak hosszan ízlelgetve, elmerülve lehet ismerkedni. A száraz pohárból még akár napokkal később is csodás illatok szállnak, s amint arra Pedro fel is hívta a figyelmünket: az íz nem távozik a szánkból, hiába eszünk-iszunk utána.

Novemberben a Heinemann Testvérek Kft. szervezésében lezajlott egy igen nívósra sikeredett portói bor kóstoló, vásárolják meg most karácsonyra portói boraikat. Válogassanak a katalógusban! 

 

Tags:

Comments are closed.