VinCE Magazin

Szepsy István örökölt hite



Megengedheti-e magának a saját borát? Hogyan jött rá Párizsban, hogy Hegyalja az élete?  A sült szalonna és a hagyma vagy a nyíló ibolya illata finomabb? Mit jelent számára a siker? A most bemutatott Folyékony arany c. dokumentumfilm szereplőjével, Szepsy Istvánnal készült riportunkat olvashatják, 15 évvel ezelőttről. Tallián Hedvig írása.

Megengedhetem-e magamnak a saját boromat? A gyémántbányász sem hord gyémántot, de ő termeli ki. Nos, nem az a típus vagyok, aki hidegebb hűtő-szekrényre és színesebb televízióra vágyna.

Édesapám a 21. gyerek volt nagyapám harmadik (!) házasságából. Zoltán bátyjával kereskedelmi iskolába jártak, majd együtt vitték a családi gazdaságot a harmincas évektől. Annyira tisztelték a falunkbeliek, hogy később csak vele együtt voltak hajlandók megalakítani a szövetkezetet, aminek elnökévé is választották.

Szent tehén számunkra a szőlő, talán mert apám a szőlőt és a természetet mindennél jobban szerette, még a háborúban is a szőlőn keresztül járt haza, pedig akkor ez több mint veszélyes volt. Engem már kicsi gyerekként megérintett a hegy, előbb szerettem meg, minthogy bármit is csináltam volna a szőlővel. Amikor keresztapám fia 1956-ban elment, én maradtam meg a családnak mint Szepsy fiú. Mindennel elhalmoztak. Kaptam vadonatúj, pici metszőollót. Később pedig elkísértem a hegyre keresztapámat, aki belebetegedett a fia távozásába és féltették, ezért kísértem.

Isten számomra alapkérdés. A bennünk lévő lelket akkor találjuk meg, ha a természet és Isten egységét megértjük. A természettel, az emberek közösségével egyaránt egyek vagyunk, és az embernek ebben különleges szerep adatott, hogy tudatosan irányítsa a sorsát, és azzá váljon, amivé szeretne. Ez a hit gyerekkorom óta fejlődik bennem. A vallásosságban csak én követtem apámat népes családunkból, ahogy a gazdálkodás szeretetét is csak én örököltem. Számomra természetes volt a tőle örökölt hit, a testvéreim számára nem.

Küszködtem a beszédhibámmal a gimnáziumi évek alatt, de alapvetően jó tanuló voltam. A történelem mindig vonzott, mert meg akartam érteni az emberek gondolkodását, motivációit.

Világgá mentem, igen, 1976-ban. Az egyetem után elgondolkodtam, hogy mit is akarok csinálni, de a közösség, amibe kerültem, teljesen más volt, mint az apám teremtette világ. Mindig vágyódtam a Mediterráneumba, ezért egy irányba vettem csak jegyet, Párizsig, és tervem szerint aztán mentem volna dél felé. De már az első éjszaka Hegyaljával álmodtam. Csak néhány hétig bírtam. Még kinn voltam, amikor egyszer szörnyen dühbe gurultam, mert volt egy ember, aki szidni kezdte Magyarországot és a rendszert. Én mondhatom, hogy nem szeretem, de ő? Mit tudhat róla? Sok embernek nem számít a por, amiből lett, nekem meg mindent jelentett, már akkor is.

A szuterénben erjesztettem a borokat a borkombinát számára – az első hordóimban. A nyolcvanas évek végén ugyanis egyre világosabb lett, hogy az igénytelen piacot kiszolgáló bortermelés kudarcra van ítélve. 1988-ban megvettük a pincénket, 1989-ben pedig már aszút is készítettem.

Szeretem a sült szalonnát hagymával, és egyébként igen jó érzékkel főz a fiam, egy-egy csapatmunka befejeztével bográcsost is. Visszasírom azt az életformát, hogy mindennap kinn lehessek a szőlőben és végezzem ezt a munkát, mert kora tavasztól kezdve minden kicsi elem elbűvöl. A nyíló ibolya, a lösz eső utáni illata, a gyümölcsfák és a szőlővirág illata, a madarak röpte, a zápor, ahogy a hegy fölül átjön a völgyön, a villámlás és a dörgés, a lovak szaga. Emlékszem a régi kunyhó világára, ahol a szerszámokat tartották, és mellette a két körtefára a venyigerakással, körülötte vagy tizenegyen sütötték a szalonnát.  Még mindig eszünk a hegyen, csak én gyakran nem érek ki.

Esélyünk sincs különleges elbírálású és mennyiségű szőlőtermesztés nélkül, hogy megtaláljuk a helyünket a megváltozott világ borai között. Ez a színvonal azt igényli, hogy a legmagasabb minőség érdekében minden tőke minden fürtjét többször is elbíráljuk a vegetációs év alatt.

Nem vagyok nacionalista, de csak itt tudom elképzelni az életem. A haza ehhez a földhöz és kultúrához való ragaszkodásomat jelenti. Szőlőterület, megye, ország, ezeket csak kölcsön kapjuk. Tudom, hogy nincs balsors, minden értünk történik, hogy egy fejlettebb szinten valósíthassuk meg önmagunkat. Magyarország és Tokaj számomra szimbólum, öregjeinkkel, halottainkkal, ellenségeskedéseinkkel, kultúránkkal együtt.

Egy időben többet foglalkoztam a munkával, de most ismét inkább a család felé fordulok, főleg mióta a gyerekeim is bekapcsolódtak a munkába. Több generáció jó együttéléséhez a kölcsönös tisztelet alapján kell megtalálni a korosztályok funkcióit.

A siker nem a hírnév, nem az anyagi javulás. Hanem hogy mertünk újat gondolni, mertük azt gondolni, hogy a világban helyünk van, és hozzákezdtem megcsinálni. Nem vártam másra, hanem követtem a magam álmait. A gyerekeimnek is azt mondom, hogy a munkában próbálják megvalósítani önmagukat.

Megvan-e már a koronagyémánt? Kisebb gyémántok már akadnak. Azt hittem, hogy hamarabb megvalósítható lesz, de nem lehet megkerülni a természetet. Az öreg furminttőkékkel még nagy feladataim vannak, és várni kell a még jobb évjáratokra. Ebben a műfajban a türelmetlenség nem hoz eredményt. A természet rávezet arra a derűs hozzáállásra, ami nem az örök belenyugvást jelenti, hanem hogy a tudásunk szerinti legjobbat tegyük meg. Nem biztos, hogy kell az a koronagyémánt, de előbb-utóbb úgyis meglesz, érzem.

 

Comments are closed.