VinCE Magazin

Kék Duna a Temze mentén – londoni kékfrankoskóstoló



Ki emlékszik Pom Pom híres nyitómondatára: „Hol ilyen vagyok, hol olyan – bámulatosan tudom változtatni az alakomat”? Ez jutott eszembe a londoni Blue of the Danube kóstolón, amelynek fókuszában a közép-európai térség kékfrankosai álltak. Erdős Ági beszámolója Londonból. 

Nagyon sok különböző arcot mutatott a kékfrankos mint szőlőfajta, a fiatal és néha megrendítően savas boroktól kezdve egészen a bársonyos, érett, meditatív borokig. Előkelő helyszínt választottak ismét a rendezők, a londoni székhelyű Wines of Hungary UK, és nagy örömömre két mesterkurzus is szerepelt a programban, plusz ráadásként egy nyitott rozékóstolás Elizabeth Gabay MW-vel, ami különösen érdekesnek bizonyult.

Az, hogy Magyarországon, Szlovákiában vagy Ausztriában ismert a kékfrankos, senkit sem lep meg – de ezen a kóstolón egy délspanyol példánnyal is találkoztam. A német származású malagai borász, Friedrich Schatz biodinamikus Lemberger kékfrankosa a mediterrán hatásnak köszönhetően barátságos savakat, érett gyümölcsjegyeket mutat. Szlovéniából, Szlovákiából és Romániából is érkeztek kiállítók, sőt Ausztráliából is akadt egy kísérletező szellemű borászat. A többségük egyelőre nem rendelkezik importőrrel az Egyesült Királyságban – a kóstoló fő célja éppen az volt, hogy piacot teremtsen számukra, és felkeltse a szakma érdeklődését az itt eddig igencsak ismeretlen szőlőfajta iránt.

 

Bikavér magasabb fokon

A kékfrankos mind a szekszárdi, mind az egri bikavér egyik alapvető komponense, ezért külön mesterkurzust szenteltek az esemény keretében a bikavérnek. Hat bort hasonlítottunk össze; Szekszárdról a Bodri Bikavér Faluhely Selection (2016), Egerből pedig Tóth Ferenc Superior bikavére (2017) illetve a St Andrea Nagy-Eged Grand Superiorja emelkedtek ki számomra.

A bikavér („bull’s blood” néven) nem ismeretlen az angol piacon; némileg kétes karriert futott itt be néhány évtizede, amikor a kommunizmus éveiben kialakult ipari bikavértermelésnek köszönhetően jutott Britanniába is bőven a borból. Ám akkor olcsó, igénytelen italként híresült el, és elsősorban a non-stop sarki ábécék pultjain talált nem túl előkelő otthonra. Ezt a rossz hírnevet próbálják most az ambiciózus borászatok és a két nagy bikavér-borvidék felülírni. Amennyire csak lehet, igyekeznek kerülni a „bull’s blood” elnevezést a brit piacon, mert ez a szókapcsolat az érettebb korosztályokban szinte kizárólag kellemetlen emlékeket idéz fel. 

A legtöbb kiállító Magyarországról érkezett, de több osztrák borászat is jelen volt. Ifj. Heimann Zoltán, a szekszárdi Heimann pincészet borásza szerint nagyon más a magyar és osztrák borászok hozzáállása a szőlőfajtához. Ausztriában leginkább a talaj és a dűlő sajátosságait igyekeznek megmutatni a kékfrankoson keresztül, Magyarországon viszont inkább az érdekli a borászokat, hogy mennyire sokoldalú tud lenni ez a szőlőfajta, és a stílusokkal kísérleteznek. Zoltán szerint ez azt eredményezi, hogy sok magyar borból hiányzik a valódi karakter. A Heimann új szelekciója kifejezetten régió- és terroirszempontú borászkodást tükröz majd, ígéri a fiatal borász. 

Gondosság mindenek felett

A kékfrankos későn érő típus, igen magas a savtartalma, és hajlamos a nagy hozamra. Mindezek miatt gondos szőlész- és borászmunkára van szükség igényes bor előállításához. Segítenek viszont a szőlő erős színe és tanninjai, amik hozzájárulnak a kékfrankosból készült borok komoly érlelési potenciáljához. Akadt több olyan bor, ahol azt éreztem, hogy nem sikerült a savasságot harmonikusan beilleszteni a bor arculatába; a rakoncátlan, sőt gyakran mindent elsöprő savak könnyen elnyomják az egyéb karakterjegyeket. Máskor a túlzott hordós ízek és aromák billentették fel az egyensúlyt. Egyszóval az volt a benyomásom, hogy nem könnyű kiemelkedő bort készíteni ebből a szőlőfajtából, ugyanakkor öröm volt látni, milyen szép számban akadtak a londoni kóstolón nagy gonddal kezelt, odafigyeléssel készült borok. Elizabeth Gabay MW, a közép-európai borvidékek szakértője azzal magyarázza a némileg kiegyenlítetlen mezőnyt, hogy az elmúlt évtizedekben sok helyen a kékfrankos amolyan mindenes szőlőként funkcionált, és gyakran születtek cizellálatlan, rusztikus, túlságosan savas borok. Ezt a múltat kell a mostani borászoknak eltörölniük, és többeknek sikerült is a jelek szerint.

A szekszárdi Bodri pincészet asztalánál például azt éreztem, hogy kivétel nélkül komoly struktúrával rendelkező, sűrű szövésű boraik vannak. Ennek egyik titka, mint megtudtam, hogy egészen a szüret végéig fenn hagynak a tőkén egy kevés szőlőt, amik így nagyon magas cukortartalommal kerülnek a borászatba. A borok közös vonása a puszedlis, szegfűszeges íz, ami a pincészet által használt magyar hordók jellegzetes fűszerességének köszönhető.

Bott Frigyes Garam-menti borai szintén lenyűgöztek a szépségükkel. Bár az itt bemutatott kékfrankosaik mind a 2018-as évjáratból valók, tehát még nagyon fiatalok, máris harmonikusak, és a másutt több helyen tapasztalt nyers tanninok helyett puhaság, gömbölyűség jellemzi őket. 

 

Kékfrankos rózsaszínben

Későn érő, nagy savtartalmú szőlőként a kékfrankos ideális alapanyag lehet rozéborokhoz, tudtam meg Elizabeth Gabay MW-től, aki nagyon izgalmas kóstolósort állított össze a rendezvényterem egyik sarkában. A közel húsz darabból álló kóstolóban a legkülönbözőbb stílusok vonultak fel. A rozé általában nem örvend nagy megbecsülésnek, pedig jó rozét készíteni egy borász számára az egyik legszebb szakmai kihívás. Hogy jelen legyenek az érett, friss gyümölcsök és a bor ugyanakkor megőrizze könnyedségét és élénk savasságát, ez maga a művészet. A kékfrankos azért különösen alkalmas erre a feladatra, mert a teljes fenolos érettség elérésekor is bőven pezsegnek még benne a savak. A Vincellér Fizzi Miskája és Soproni Roséja, Bott Frigyes Just Enjoy nevű bora, a Martinus Tagyon-hegyi rozéja mind más karakter, de mind nagyon eltalált bor. 

Elizabeth Gabay és Toronyi Zsuzsa

 

Nehéz megmondani, mekkora sikerre számíthat a kékfrankos az Egyesült Királyságban. Bár sok kiállított bor ára nagyon versenyképes, ezek többnyire nem a legjobb borok voltak. Az igazán érdekes és jól összerakott borokat attól, tartok, drágának találja majd a brit piac – túl drágának ahhoz képest, hogy az átlag vásárló számára ezek ismeretlen borvidékekről származó, nemzetközileg nem jegyzett pincészetek termékei, ismeretlen szőlőfajtából. Ki tudja, meg lehet-e majd győzni a fogyasztókat arról, hogy érdemes kipróbálni őket? Nem tudom, milyen eséllyel szállhatnak majd ringbe a közép-európai kékfrankosok a neves francia vagy olasz borászatok nagy vöröseivel, de sok sikert kívánok nekik a mérkőzéshez!

Erdős Ági, DipWSET

London

misserdos.com

Comments are closed.