VinCE Magazin

Világkerülő bor a paradicsomból



Madeira szigete az érzékek ünnepe, ahogy az itteni borok is. A szubtrópusi szigetcsoport – mely közelebb fekszik Afrika partjaihoz, mint Lisszabonhoz – gazdag VULKANIKUS talajából származik a világ egyik legizgalmasabb és leghosszabb életű bora. Azok az OXIDÁLT BOROK, melyek komoly hőhatásnak vannak kitéve, általában hibásnak minősülnek, Madeirán mégsem ez a helyzet.

A hagyományos erősített madeirai bor, mely egy időben olyan híres volt az egész világon, hogy még az Egyesült Államok függetlenségére is ezzel koccintottak, szándékosan oxidált és erős hőhatásnak kitett, hogy ezzel is gyorsítsák a „madeirizáció” folyamatát. Könnyen lehet, hogy most azon tűnődnek: vajon hogy jutott ilyesmi a bortermelők eszébe? Nos, a történet jó néhány évszázadra nyúlik vissza.

Az 1419-ben felfedezett Madeira szigetcsoport rövid idő alatt igen fontos stratégiai megállóhellyé nőtte ki magát a hajók számára, mivel itt vételeztek vizet és élelmet – később pedig bort is. Az első szőlőket Tengerész Henrik (a XV. századi portugál herceg) hozta a szigetre malvasia candidának álcázva, és a malmsey szőlő bora hamarosan fontos exportcikk lett a cukornád, a rum és a gabonák mellett. Eredetileg teljesen kierjesztett asztali bor készült itt, ám később a britek bevezették az erősítés gyakorlatát, hasonlóan a portóihoz, hogy így tartósítsák a bort a hosszú utazásokra. A madeirai bor nagyon magas hőmérsékletre melegedett a hajók gyomrában, ahogy akár többször is áthaladtak vele a trópusi égövön Indiába menet, időnként a visszaúton Európa felé is, amivel kiérdemelték a vinho do roda, vagyis világkerülő bor címet a XVIII. században. Sokan úgy hitték, hogy a boroknak a minőségét és komplexitását fokozta az ily módon  felgyorsított érlelés. Ezt az eljárást alkották újra később Madeirán az estufagem technológiával, melynek során a borokat nagy üstökben hevítik – ez pedig a mai napig használatban van, még ha egy jóval kifinomultabb formában is.

 

 

Egyedülálló változatosság

Ugyanakkor a madeirai borokat nem csak a madeirizáció eljárása teszi különlegessé, és tulajdonképpen tönkretehetetlenné. Ugyanilyen fontos szerepe van a drámai hegyvidéki tájon verejtékes munkával megépített teraszoknak – poios és socalcos típusúakat különböztetnek meg –, melyek a meredek lejtőkre kapaszkodnak. Több mint kétezer szőlőtermelő dolgozik mindössze 443 hektáron borszőlővel, és több mint 2200 kilométernyi öntözőcsatornával (lavadas), melyek behálózzák a szigetet, északról délre szállítva a vizet.

Ezen a kis szigeten nem kevesebb mint hét mikroklímát különböztetnek meg, így változatos terroirokat kínál az engedélyezett fajtáknak: a malvasia magába szívja a rengeteg napsütést a tengerszint közelében, a sercial pedig, amelyet egyébként kutyafojtogatónak is neveznek átütő savai miatt, a szeles-felhős magasban terem. Azúrkék tenger veszi körül a szigetet, ami jellegzetes sósságot ad a bornak, a gazdag, savas vulkanikus talaj pedig még tovább fokozza a savasságot. A stílusok és kategóriák sokasága ámító, a komplexitás és hosszan megmaradó frissesség pedig egyszerűen lenyűgöző. Mint más erősített borok, a madeira sincs jelenleg divatban, pedig kétségtelenül megérdemli a komoly borrajongók figyelmét. Szóval álljunk meg egy pillanatra, és térjünk vissza az elérhető borstílusokra.

 

 

Stílusok és szőlőfajták

A madeira borokat 17-22 alkohol-térfogatszázalékosra lehet erősíteni, de általában 19% körüliek, és mindenképp legalább 3 évig érlelik őket – ezután is csak kor- és fajtamegjelölés nélkül lehet piacra bocsátani őket. (Ezek és az ötéves házasítások általában csak arra vannak, hogy a borászok gyorsabban pénzhez jussanak belőlük.) Ezután következnek az 5, 10, 15, 20, 30, 40 és 50 éves házasítások. Ezek készülhetnek évjáratos borként, vagyis a címkén feltüntetik a szüret évét, colheita vagy frasqueira megjelöléssel. A colheiták legalább öt évet töltenek hordóban, míg a frasqueira vagy a garrafeira pedig legalább 20 évet hordóban marad, és a bor 100%-ban egy évjáratból és egy fajtából származik. Ezeket a canteiro eljárással kell érlelni, amikor is a gyengédebb, lassabb érlelési eljárásnak során a borok a tetőgerendák alatt legalább két évig érlelődnek hordóban – szemben a fentebb leírt estufagem eljárás három hónapjával.

Következzenek a szőlőfajták: a legnagyobb területen ültetett bőtermő fajta a tinta negra, amelynek termését általában házasításokban használják. 239 hektárt foglal el, és a legkülönbözőbb madeirai borokhoz használják a száraztól az édesig, és meggyőzően utánozza a nemesebb fajták tulajdonságait attól függően, hogy a sziget melyik részén telepítették. A tinta negrát mindig is a nemes fajták szegény rokonaként tartották számon, és a nevét is csak 2015 óta lehet feltüntetni a címkéken. A fajta megjelölése ma már fontos azoknak termelőknek, akik szeretnék visszaadni a fajta karakterét – ami ötven év érlelés után természetesen elveszik majd. Egyaránt készítenek belőle borokat kor- vagy évjáratmegjelöléssel is. A sercial, melyet általában extra dryra vagy dryra erjesztenek ki, szeretnivaló frissességet áraszt, szárított gyümölcsöket, herbális jegyeket, nagyszerű savakat és sósságot.

Ahogy lefelé haladunk a lankákon, a verdelho következik, amelyet gyakran aperitifként fogyasztanak, szintén friss savak jellemzik, általában egyensúlyosabb és mélyebb, mint a sercial, és sötétebb gyümölcsöket mutat, illetve sót és vaníliás, karamelles jegyeket. A boal talán a legfontosabb az összes madeira közül, és ezt a stílust kell megkóstolni annak, aki még egyáltalán nem ismeri a madeirát – hosszú és édes, rengeteg fűszerrel, szárított gyümölccsel és gyantával, a savainak köszönhetően viszont a lecsengése elragadóan friss.

Végül pedig a legédesebb, a malvasia, avagy malmsey, melengető tölgyes, gesztenyemézes, mogyorós jegyekkel és a madeirák sajátos sós savasságával. A borok színe sokféle lehet a fajtától és az érlelés hosszától függően a halvány citromtól a világos borostyánon át az aranyon, a középbarnán és a sötétbarnán át addig a barna árnyalatig, amely zöldes reflexeket mutat. Van még egészen kevés terrantez is, amely stílusban a verdelho és a boal közé esik, illetve a mulatságos nevű bastardo szőlőfajta.

 

Két kezünkön megszámolhatjuk

Manapság nyolc társaság készít madeirát, egyiküket, a Madeira Vintnerst kizárólag nők működtetik. A Blandy’s hagyományos borászatát és informatív múzeumát könnyű felkeresni, hiszen Madeira fővárosa, Funchal kellős közepén található. A Blandy család Madeira egyik legjelentősebb történelmi borkereskedője.

Ugyanígy fogad látogatókat a Pereira d’Oliviera is, amelynek a kóstolóterme szintén Funchal központjában van, egy 1619-ből származó épületben. Itt a falakat régi évjáratokat rejtő madeirás palackok végtelen sorai borítják a jellegzetes stencilezett feliratokkal – egyesek a XIX. századból származnak. Luiz Oliviera arról is mesélt, hogy voltak olyan idők, amikor a borokat csak akkor palackozták, mikor már 100 évet értek hordóban. Hatalmas készletük van ritka és régi borokból, de ezekből csak limitált mennyiséget adnak el, mivel az a céljuk, hogy megfelelő mennyiséget őrizzenek meg ezekből a jövő számára is.

A Henriques & Henriques az egykori kis halászfaluban, Câmara do Lobosban működik. A magával ragadó személyiségű Humberto Henriques vezetett minket végig egy alapos túrával a pincészeten, így arról is tanulhattunk, hogyan tudnak pénzhez jutni a madeiratermelők – például úgy, hogy a hordókat, amelyben legalább 5 évig madeira érlelődött, eladják az olyan ír whiskey-lepárlóknak, mint a Jameson és a Bushmills, akik ebbe teszik madeira utóérlelésű (finish) whiskey-jüket. Ugyanez a másik irányban is működik: a madeira kerülhet olyan hordóba, amelyben előzőleg például cognacot tartottak, ez növeli a bor komplexitását. Sőt arról is anekdotázott, hogy egyszer 15 000 bourbon whiskey-s hordót vásárolt Kentuckyból, de ezek olyan erősen pörköltek voltak, hogy ki kellett találnia egy házilag barkácsolt eszközt a belsejük megtisztítására, többek között porszívót és keféket felhasználva.

A Vinhos Barbeito egy nemrégiben épült pincészettel büszkélkedik, amely a sziget első és egyetlen mechanikus lagaréjával van felszerelve, vagyis egy olyan préssel, mely a taposáshoz hasonlóan gyengéd nyomást tud imitálni. A borok tiszták és precízek, és komoly sor várakozott a vásárlásra, amikor ott jártunk. Érdemes felkeresni őket. Asztali borokat szintén termelnek a szigeten, gyakran verdelhóból, de egy vállalkozó kedvű ifjú hölgy, Diana Silva az amúgy gyakran leszólt tinta negra fajtából készít borokat. Mindenki őrültnek hitte, és azt mondogatták neki, nem érnek majd jól a borok. Ennek ellenére belevágott, és fehérbort, rozét és vörösbort is készít belőle, mind kellemes, jól iható, ételhez jól párosítható borok. Ő volt az első termelő a szigeten, aki magnum palackot használt.

 

 

A boron túl

A sziget nemcsak a borból él: az alacsonyabban  fekvő területeken találunk banánültetvényeket, akár a legkisebb teraszokon is, és mangót, papaját és cukornádat – utóbbi a sziget „fehér aranya”, amiből rumot is készítenek. A fehér rumot gyakran használják a helyi poncho koktélhoz, amelyet egyesek szerint a XVI. századi portugál hajósok a skorbut megelőzésére készítettek: rum és cukornádszirup keverékében citromot tettek el a hosszú útra. Manapság az ital fehér rum, narancs- és citromlé, méz és cukor keveréke, és úgy tartják, jó torokfájásra és megfázásra is.

A sziget egész évben kellemes klímájának és a lenyűgöző, drámaian változatos tájainak köszönhetően a bortermelés vezető szerepét átvette a turizmus, így gondtalanul élvezhetjük paradicsomi szépségét, ám sajnos ez a földárakra is felhajtó hatással van, így sok termelő már nem engedheti meg magának a területek vásárlását. Funchal remek kiindulópont: felkereshetjük a színpompás Mercado dos Lavradores piacot, bejárhatjuk a festői várost színesre festett kapuival, vagy felvonóval meglátogathatjuk a magasan fekvő botanikus kertet. Itt született Cristiano Ronaldo, így a focirajongók akár a neki szentelt múzeumot is felkereshetik.

Maga a sziget is lélegzetelállító látványt kínál a meredek hegyoldalakkal, a buja völgyekkel és a szélfútta parti szirtekkel. Semmiképp ne hagyják ki Porto Monizban a Piscinas Naturaist, ahol az óceánban kialakított tengervizes sziklamedencékben úszhatunk, és a Fajã dos Padrest, a libegővel megközelíthető kis természeti csodát egy meredek szirt alatt, ahol éttermet és szállást is találunk. A csatornák, azaz a levadák mentén fel is lehet kapaszkodni a dombokra, élvezni a csodás kilátást, megemlékezve az első telepesek kemény munkájáról, amivel ezt a meredek, hegyes-völgyes, erdővel borított szigetet lakhatóvá, és nem utolsósorban a szőlőtermesztésre is alkalmassá tették, így a mai napig élvezhetjük a csodás madeirai borokat.

 

Szerző: Sue Tolson

A cikk a VinCE magazin 2019. októberi számának “Utazás” rovatában jelent meg.

Comments are closed.