VinCE Magazin

Minden és mindenki a helyére került



Új főhadiszállást avatott az Eszterbauer Borászat 2019 őszén: az új épületben végre hazatért a borkészítés minden fázisa, amelyeket eddig szétszórva végeztek. Az impozáns pince és feldolgozó feltűnő épülete lett a szekszárdra vezető fő útnak, belülről azonban csak a kivételezettek ismerhetik majd meg.

 

Mindenki azt rebesgette, hogy az Eszterbauer most majd megduplázza a termelését, amikor már látszottak a méretek – ez azonban koránt sincs így. Persze van benne egy kis tartalék, de eddig nagyon sok munkát kénytelenek voltunk máshol végezni: rengeteg pénz ment el például bértárolásra és rengeteg szervezés, szállítás a palackozásra. Most végre minden hazakerült – meséli Eszterbauer Ildikó, amikor kissé megilletődve bámészkodunk a vadonatújnak tűnő épületben.

– A dekoráció még hiányzik néhány helyen, de a fő részeket már belaktuk ebben a szüretben – folytatja Eszterbauer János. – Tény, hogy hatalmas beruházás volt, de meg kellett lépnünk. Az viszont biztos, hogy innentől már minden fejlesztést a borászatnak kell kitermelnie! Erre a veretes mondatra beszédes gesztussal vágna közbe a főborász, Klein Miklós, ám a hátterét ismerni kell: a tulajdonos a pincén kívül még két másik családi vállalkozást is vitt, és a borászatot jó ideig a műszaki cég finanszírozta. Az ipari automatizálással és alkatrészkereskedelemmel foglalkozó vállalkozás dolgozói irigykedtek is egy kicsit, de ez hamar elmúlt a szüret  idején.

– Mára a borászat maga csendesen, de nyereséges, ám a beruházásokat nem tudta volna önerőből megvalósítani. Most, hogy minden kész, én erre egy fillért nem akarok költeni! Azért árnyalja a képet, hogy János hangjából a szigorúság mögül kihallatszik a borászat iránti szerelem. 

 

 

Később indultak

Az Eszterbauer Borászat 2006 körül kezdett el igazán működni: a feldolgozóépülete melletti látványpincében most is találni a polcon egy-két hőskorból származó palackot, aminek a címkéjén még a CPH Kft. neve és az épület fotója szerepel.

– A szocializmus idején valahogy nem vonzott a szőlőművelés és a borászat, ezért is mentem műszaki pályára. A kárpótláskor sem jutott eszembe, hogy visszaszerezzek valamennyit a régi, családi területekből – igaz, nem is lehetett volna, mert a legtöbb helyén lakótelep állt addigra. Így a most meglévő 37 hektárnyi szőlőt az utóbbi 10–15 évben vásároltuk. A legjobb területeken: a Bodzási-dűlőben, a Görögszóban, Alsónánán, Porkolábvölgyben – addigra méregdrágán. A borászatot Pálinkás Laci barátom pincéjében kezdtük el, vele alakítottuk ki az Eszterbauer-stílust, és a mai napig tanácsadója a cégnek. Miki is nála kezdett. Klein Miklós főborász már az egyetemi évei alatt bejárt dolgozni a régi pincébe, ezért úgy is mondhatjuk, hogy a borászattal együttnőtt fel. Az új borászatot gyakorlatilag ő üzemelte be, és ő is félti a legjobban.

János nevetve meséli, hogy amikor egy-egy szakmai csoporttal átjön a tartályos tételeket is megkóstolni, mindig lebuknak, mert Miki az egyetlen cseppet is észreveszi a csapok alatt másnap reggel.
– Én legszívesebben a hordós érlelőtérbe sem engednék be vendéget, de ez persze kivitelezhetetlen. Nyilván nem lehet megoldani, hogy csak egy körablakon kukucskáljanak be, de azért ez mégis egy élelmiszeripari üzem… – a borász szavaiból hallatszik, hogy ő inkább mégiscsak azt a körablakos megoldást preferálná, ha lehetne…

Pedig a pedantériára nem lehet panasz senkinél sem: a család minden tagjának a vérében van a rendszeretet. Ez azon is látszik, hogy az épület úgy csillog, mintha még nem is zajlott volna le egy szüret, de még az ajtókat is rigorózusan zárják magunk mögött, amerre járunk. – Ne mászkáljon be senki a palackozóba sáros cipővel, a raktárba meg pláne nem, csak akinek ott van dolga! – indokolja János. – Ezt a kollégákkal is annyira betartatjuk, hogy szüretben meg is vicceltek vele: rontottam volna át az egyik helyiségből a másikba nagy hirtelen, amikor visszapattantam a vasajtóról. Nagy szentségeléssel fordultam meg, mire ott vigyorogtak: Főnök, te mondtad, hogy zárjuk az ajtókat! És sajnos igazuk volt… – meséli Miki.

 

A tizenegyedik generáció

Ahogy az emblematikus címkékről is látszik, János a szőlő és a bor szeretetét nagyapjától örökölte.

– A nagyszülők és az unokák között sokszor varázslatosabb kapcsolat lehet, mint a szülők és a gyerekek között. Félreértés ne essék,  imádom a szüleimet, de a legszebb emlékeim a nagyapámhoz kötődnek – próbálom is ezeket az élményeket ébren tartani. A család mindig is összetartó volt, számon tartották egymást és a történetüket. Ennek is köszönhető, hogy rengeteg írásos és képi emléket őrizhetek.

Van olyan fotónk, amin az én üknagyanyám szerepel! Amikor megírtam a címkék hátán szereplő szöveget, édesanyám azt mondta: Fiam, ebben az a legjobb, hogy nemcsak szép, hanem igaz is! Négy gyerekem van: János fiam a műszaki cégben dolgozik, Ildikó a bölcsészkar után végzett borásziskolát, és az unokám születése előtt gyakorlatilag teljesen átvette tőlem a kereskedelmi és marketingfeladatokat. Kata most  tavasszal érkezett a céghez, a legkisebb lányom, Vivien pedig még az egyetemet végzi. Senkit nem kényszerítettem, hogy itt dolgozzanak, de a cégek létrehozásakor természetesen az a cél lebegett a szemem előtt, hogy jövőt teremtsek.

Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy egyikük sem akar külföldön dolgozni! Ildikó éppen a cikk megjelenésének napjaira várja a második gyermekét, ezért is örültek, hogy Kata is csatlakozott a borászat stábjához. Ő messzebbről közelített: állattenyésztést tanult, mesterfokon pedig takarmányozásból írta a diplomamunkáját. Szekszárd legnagyobb agroipari cégénél kezdett, majd növényvédelmi felügyelő lett. –

A pályaválasztáskor még csak a lovak érdekeltek, így kerültem az egyetemre. Utána azonnal el akartam helyezkedni, és mindkét cég nagyon jó gyakorlatot adott: az elsőnél a multiszemléletbe és a kereskedelembe tanultam bele, a Tolna Megyei Kormányhivatalhoz pedig már kifejezetten a szőlészet irányába kacsingatva érkeztem. Most, hogy Ildikó megint visszavonul egy kicsit, a kóstolásokat és a marketingfeladatokat veszem át tőle. 

A technika megújul, a stílus örök

– Mindkét, illetve mindhárom családi cégnél rendkívül fontos a csapatmunka. Ahogyan a mérnökeink a műszaki résznél, úgy a borászati szakmai kérdésekben. Miki rég felülmúlt engem – de ez így van jól, nem is szeretném, ha mindenhez nekem kellene a legjobban érteni – jelenti ki János elismerően borászáról. – Ez az ő dolga, még akkor is, ha a végső döntés minden kérdésben az enyém. Olyanra azonban nem emlékszem, hogy olyan döntést hoztam volna, ami szöges ellentétben állt a véleményükkel – a viták során csak tökéletesítünk a megoldásokon. – Technikai kérdésekben van a legtöbb vitánk, hiszen én azért dolgozom, hogy nagyobb méretekben és minden évjáratban biztosítani tudjam az Eszterbauer-borok stílusát. Ez a legfontosabb, hiszen a vásárlók ezért szerették meg.

Akkor viszont nehéz az újítás mellett érvelni, ha a kadarka például mindig tradicionális módon készült, és mindig olyan lett, amilyennek szeretnénk – avat be a részletekbe a főborász. A stílus pedig elsősorban a gyümölcsösségről, könnyed eleganciáról, fogyaszthatóságról szól – nagy szerencse, hogy a világ borpiaca is ugyanebbe az irányba tart a vörösborok tekintetében is. János meggyőződése szerint a szekszárdi borvidék erőssége épp abban rejlik, hogy könnyebb kézzel lehet itt ilyen stílusú borokat készíteni.

Persze a Tivald és a Mesterünk fantasztikus, hatalmas borok, de még ezekben is a gyümölcsösség a fő erény. Nem is készítjük őket, csak a valóban kivételes évjáratokban. A bikavér pedig úgy nagy bor minden évben, hogy nem lesz belőle „versenyló”, azaz túlhordózott, komoly érlelést igénylő bor. A Tanyamacska kékfrankos pedig szerintem felülről lóg ki a kategóriájából – sorolja, miközben próbál választani a kedvencek közül.

 

 

Ha már családi kötődések: a hordós érlelő lenyűgöző termének falán, a családi képek egyikén János és Pálinkás László közös dédapja szerepel

– Szekszárd nagy múltú családjainak története több szálon is összeér. Egy másik ősre, a Tanyamacskán képpel is szereplő öregapára csúfnévként ragadt a becézés: a környéken azokat a férfiakat nevezték így, akik az „indokoltnál több időt” töltöttek a pincében. Ők tréfás példaképei a  pincealapító gyerekkori barátoknak: – Az a tervünk, hogyha a gyerekek kirúgják alólunk az ügyvezetői székeket a családi cégekben, együtt vonulunk vissza tanyamacskának!

 

Szerző: Megyeri Sára

A cikk a VinCE magazin 2019. decemberi számában jelent meg.

Comments are closed.