VinCE Magazin

A nagy palackpara



Súlyos palackhiánnyal küzdenek a nagyobb borászatok. Az, hogy ez a fogyasztóknak még nem tűnt fel, az csak az ő, illetve a palackforgalmazók keserves erőfeszítéseinek köszönhető, de egyhamar nem fog javulni a helyzet, sőt! Iparági szakemberekkel beszélgettünk a palackpara okairól.

 

Egy elejtett félmondat keltette fel a figyelmünket: lelkes fogyasztóként persze tudtuk, hogy mennyi minden múlik a borok esetében a palackon, ám azt sosem gondoltuk volna, hogy a munkaerőhiány után a legnagyobb gondot az jelenti a borászoknak, hogy hogyan szerezzék be a kellő mennyiséget, ha palackozásra kerül a sor. Amikor elkezdtünk nyomozni, még jobban elkerekedett a szemünk: a helyzetet jól ismerő iparági szereplők közül sokan kérték, hogy ha lehet, ne nevesítsük őket – nem szeretnék, ha a féltve őrzött kapcsolataik megromolnának, mert
így is elég kiszolgáltatott a helyzetük. Komolyan, mint egy krimiben.

A mennyiségek

A KSH és a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának adataiból csak az derül ki, hogy Magyarországon 3,75 millió hektoliter bort termeltek 2018-ban – a hivatalos 2019-es számok még nem ismertek. Arra sehol nem találtunk adatot, hogy ebből mennyit palackoztak le, de nagyon erős tipp alapján vegyük mondjuk az egyharmadát: ez 500 millió palack lenne. Durván ennyi üvegre van tehát szükség évente Magyarországon. A visszagyűjtés aránya ugyanis elhanyagolható. A gondosan a szelektív szemetesekbe hordott üvegek túlnyomó többsége végül a kommunális szemét közé kerül a szemétlerakókba, ahol hatalmas helyet foglal, és évmilliók alatt bomlik le.

Bár a gyárak szívesen újrahasznosítanák őket, hiszen összetörve és beolvasztva akár a végtelenségig újra feldolgozhatók, a begyűjtés-szállítás logisztikáját nem tudják vállalni, így a folyamat megakad. A visszagyűjtés és elmosás ellen pedig sok indok szól: hatalmas munka kiválogatni a rengeteg fajtából az azonos  palackokat, maga az elmosás pedig nagy környezeti terheléssel jár. Ráadásul a borászatok nagy része lemoshatatlan címkét használ, így védve a palackját attól, hogy a bor hűtésekor a pára leoldja róla a címkét.

 

 

Miért nincs elég?

A válasz több tényezőből áll össze. Először is: a borászatok kiadásai közül a szőlő előállítási vagy felvásárlási költsége után a legnagyobb tétel az üveg, ráadásul ezt a palackozáskor egyszerre kell kifizetniük. Az elmúlt években a gyakorlat szerint elég volt egy-két telefon, és pár napon belül a rendelkezésükre állt a szükséges mennyiség – méghozzá az üveggyárak szerint nagyon nyomott áron. Ennek az volt az oka, hogy a Magyarországon felhasznált palackmennyiség európai ill. világviszonylatban a legnagyobb üveggyártó cégek számára szinte kerekítési hiba: sokszor az is jobban megérte, ha a nagyobb piacokon jelentkező felesleget itt adták el nagyon olcsón, mint hogy csökkentsék a termelésüket.

Ez azonban gyökeresen megváltozott: a közelgő EU-s szabályozások és a környezetvédelmi trendek miatt egyre több óriáscég áll át más csomagolás helyett az üvegre. Itt a sörösöktől a konzerviparon át a nagy üdítőitalos cégekig mindenkit számításba kell venni:  márpedig így tekintve a borospalackok már elenyésző mennyiséget képviselnek. A gyáraknak tehát sokkal több sörös-, italos- és befőttesüveget kell előállítaniuk – nyilván a borospalackok kárára. Hirtelen megnövelni a termelési mennyiséget pedig nem lehet. Az üveggyártás nem gyorsvonat A kialakult helyzet megértéséhez bele kell pillantani abba, hogyan működnek az üveggyárak, és  miért képtelenség, hogy ennél gyorsabban reagáljanak a változó piaci igényekre. Magyar tulajdonban már nincs üveggyár, az egyetlen, itthon működő nagyüzem amerikai kézben van.

A kapacitásfejlesztés sok millió eurós beruházás – ha nemcsak bővítenek, hanem új kemencét építenek, ennek a sokszorosába kerül. Egy bezárt gyárat sem lehet csak úgy kitakarítani és újraindítani – ehhez mindenképpen több évre van szükség.  Nyilvánvaló, hogy addig a gyárak nem fognak bele a bővítésbe, amíg nem látják, hogy a befektetés megtérül – ám onnantól számítva még évekbe kerül, amíg ez a termelésben is jelentkezik. Nemcsak a kemencék építésén múlik a dolog, hanem a szakembereken is: egy-egy munkakörbe akár 3-5 évig is tarthat a szakemberek képzése. Nem beszélve arról, hogy kevesen vállalják az ezzel járó munkakörülményeket: egy üveggyár 0–24 órában, folyamatosan üzemel. Az 1200 °C-on fortyogó masszát nem lehet hipp-hopp lehűteni, a kemencét kikapcsolni, ezért három műszakban, éjjel-nappal, szenteste és húsvétkor is dolgozni kell – nyáron akár 70 °C-os teremben, hatalmas zajban és nagyon veszélyes műveleteket végezve.
Egy-egy kemence élettartama 12–15 év: akkor egyszerűen le kell bontani és újraépíteni, ami pedig minimum hónapokat vesz igénybe. Ezt természetesen addig húzzák, ameddig csak lehet, hiszen óriási összeg ezt finanszírozni. Ezért fordult elő, hogy a közelmúltban a magyar piac 80%-át ellátó két üzem majdnem egyszerre állt le: nem a karvalytőke összeesküvése volt a magyarázat, hanem egyszerűen akkor látták, hogy a befektetés meg fog térülni, és akkor vált végképp halaszthatatlanná a felújítás – a végső felszámolás helyett. Ez viszont érthetően néhány hónapos üveghiányhoz vezetett. Ahogy az is, hogy az üveggyárak nem jóléti intézmények: a piac egyik legnagyobb szereplője tavaly nyáron a teljes kapacitását eladta 3 hónapra Franciaországba, hiszen ezzel sokkal nagyobb bevételre tettek szert. És már bejelentették: idén nyáron 5 hónapra kötötték le a teljes gyártókapacitásukat – addig tehát ott biztosan nem készül borosüveg.

 

Mi a megoldás?

Egyrészt az idő, másrészt a borászok kényszerhelyzetből fakadó átalakításai, de mindenképpen fájdalmas lesz. A gyárak már bővítik a kapacitásaikat, de az összes szereplő még minimum 1-2 évre tippeli, amíg ezek beérnek, és a termelés utoléri a keresletet. A másik, hogy a borászok kénytelenek lesznek nagyobb összeget szánni a palackozásra – márpedig ez számukra hatalmas teher. Az általában cash flow gondokkal küzdő pincészeteknek hatalmas kiadás egyszerre kifizetni több ezer vagy épp több tízezer palackot, nem beszélve arról, hogy a tárolásukat sem tudják megoldani. Ezért jön jól például a gyors fogyasztásra szánt illatos fehérborok és rozék dömpingje tavasszal és nyáron: az ebből befolyó pénzből tudják finanszírozni a következő szüretet. (Ehhez a legtöbb esetben víztiszta üveget használnak, ami szintén bonyolultabb ügy a színesnél, mert ha egyszer egy kemencét „átszíneztek”, akkor az hónapokig-évekig nem tud újra víztiszta fehéret gyártani.)

A tárolással pedig még az érlelésre szánt borok esetében is küzdenek: ez hosszú távra jelent nagy kiadást, mind az épület, mind a benne tárolt borok miatt, hiszen áll bennük a pénz. Így érthető, hogy nincsenek felkészülve arra, hogy adott esetben sok ezer üres palackot halmozzanak fel – ami szintén rendkívül hely- és készpénz-igényes. Az egyik legnagyobb palackszámmal dolgozó pincészet vezetője szerint ez mindenképpen boráremeléshez vezet, hiszen a többletköltségeiket nem tudják tovább „benyelni”, így végső soron a fogyasztókra kell áthárítaniuk, ha az állam nem
lép közbe. Márpedig erre semmi jel nem mutat.

 

Szerző: Megyeri Sára

A cikk a VinCE Magazin februári számában jelent meg.

Comments are closed.