A Várszegi Pincészet fiatal borásza szorgalmasan építi budafoki pincéjét, ahol a balatoni birtokról származó szőlőt dolgozza fel, nem is akárhogy: a felmenőinek emléket állító Wieland-sorozattal a VinCE-teszteken és borversenyeken is nagyszerű eredményeket ért el.

Első generációs borász vagyok. Soroksári sváb család a miénk, az pedig nem túl híres szőlőtermő vidék. A nagypapámnak viszont volt a Kis-Dunán, a Molnár-szigeten egy hétvégi telke, ahol gyümölcsöt és a helyi öregekhez hasonlóan homoki bort is termelt. Rengeteg időt töltöttem vele már óvodás koromtól kezdve, és mindig segítettem, amiben éppen tudtam. Az én feladatom volt a locsolás például.

Soroksáron minden svábnak autószerelő vagy autófényező műhelye van, a szüleim viszont egy bútoripari céget építettek fel. A jellegzetes, sok melléképülettel rendelkező sváb parasztházunkban viszont volt egy asztalosműhely, egy autószerelőműhely,  a dédapámék régi hentesüzlete és a nagynéném egykori lakása: ezt alakítottuk át sufniborászattá, amikor komolyabbra fordult a dolog, és a hobbiba az apám is beszállt. Korábban azt a 10 hektónyi homoki bort elvitték a háztól az ismerősök, barátok, de később már komolyabb kísérletekbe fogtunk. Mentünk például szőlőért Villányba – persze  méregdrágán vettük a Kopárból, készítettünk bort Szekszárdról, sőt aszút is Tokajból.

Engem annyira megfertőzött a családi hobbi, hogy a nyolcosztályos gimnáziumból kilencedik osztályban átmentem a Soós István Borászati Szakközépiskolába, Bálint Martin osztályába. 2013-ban érettségiztem, de már előtte, 2010-ben céggé alakítottuk a családi borászatot, így a technikusi végzettségemmel én lettem a borász. Közben vásároltunk a dél-balatoni borvidéken 2,5 ha szőlőt, ami chardonnay és merlot volt, hogy ne kelljen folyton szőlőt vennünk, de a kis sufniborászatot is fejlesztettük Soroksáron, ami azt jelenti, hogy fénykorában 1000 hektó kapacitása volt!

Heti két estén nyitottam ki 3-tól 6-7-ig, az emberek pedig jöttek a saját demizsonjukkal, és vitték helyben készült, „soroksári” borunkat. Az egy elég zárt közösség: a soroksáriak a mai napig előbb jönnek hozzánk borért, mint a helyi hipermarketbe, egy “jöttment” borszaküzletnek pedig esélye sem volna. Egy-egy délután alatt 100–120 liter bort adtam el, ez alapozta meg a  lelkesedésünket. 2019-ben fordult meg az arány, hogy több palackos bort értékesítünk, mint folyóbort, de a helyi piac még a mai napig nagyon fontos és erős. Persze a családi háztól a Wieland-sorozat borai csak ünnepekkor fogynak, de ez így is van jól: annak a pincének inkább közösségépítő szerepe van.

A boraink nagy többsége az én ízlésem szerint készül: fiatalos, könnyen érthető és könnyen fogyasztható borok, amibe szeretek egy kis újvilági stílust csempészni. A vásárlóink nagy része, amikor megkóstolja a chardonnay-t, ragyogó szemmel néz fel, hogy „banán!” A merlot-ban érzik a szilvát, a rozéban a málnát… A hordós érlelésű borainkhoz is szeretek a magyaron  kívül amerikai hordót használni, mert egyértelműbb fűszereket ad. Ezt a stílust már a dél-balatoni borászok többsége is elfogadta, bár kezdetben kétkedve kóstolták őket. Viszont szerencsére egyre népszerűbbek! A válogatássorozatunk neve Wieland Selection: a dédapámnak ezt a nevet kellett magyarosítania a II. világháború után, így ezekkel a kiemelt borokkal a családnak állítunk emléket.

Hatalmas terveim vannak! A nagypapám sajnos már nem érhette meg, hogy mi lett a Molnár-szigeti homoki szőlőből, de édesapámmal együtt dolgozunk: a családi cége már szinte önjáró, így ő viszi a balatoni területek szőlészeti részét, a terveket pedig együtt szövögetjük. Én Budapesten dolgozom és csütörtöktől szombatig vagyok a Balatonon – nála fordítottak az arányok.

A kezdeti 2,5 hektárból mára 25 hektárunk van, amit folyamatosan újratelepítünk – évente úgy 4 hektárt. Aki csinált már ilyet, az tudja, hogy mekkora munkával jár… A szőlőterületeket úgy alakítottuk ki, hogy a könnyű, gyümölcsös borok mellett komolyabb szelekciókat, hosszabb távon pedig pezsgőt is tudjunk készíteni. Visz határában építünk egy önálló borászatot, amihez a következő 10–15 éven belül szeretnék egy panziót és egy éttermet is nyitni, ami a helyi ízekre, a környékbeli vadászatra és horgászatra rímel. Budafokon pedig karácsonyra el szeretnék készülni a feldolgozóval, ahová átköltözhet a soroksári pince, de itt is foglalkozunk majd vendéglátással: lesz egy kemence és egy komolyabb kóstolóterem. A kéthavonta rendezett nyitott pince programok annyira népszerűek, hogy ősztől tavaszig szinte teljes telt házat jelentettek! Szeretnek minket a baráti társaságok, úgyhogy bele kell húznunk a felújításba.

Proseccomániás vagyok, pezsgőből sem elsősorban tradicionális pezsgőt szeretnék majd készíteni, hanem egy kiváló minőségű, de elérhető tankpezsgőt nagy mennyiségben, dugóval, kosárral, ahogy illik, illatosabb, de nem parfümös  szőlőfajtákból, mint például a rajnai rizling vagy a Csabagyöngye. Ezt sok szempontból izgalmasabbnak tartom: elkészíteni a kifogástalan, de elérhető pezsgőt!

A gasztronómia nagyon érdekel, de a boron kívül más igazi hobbim nincs. Azt mondtam, hogy ha a hobbim lesz a munkám, akkor boldog életem lehet, és ez még csak a hatodik évjárat lesz, ami kikerül a kezem alól!

 

Lejegyezte: Megyeri Sára

Fotó: Pavel Bogolepov

A cikk a VinCE Magazin 2019/7 számában jelent meg.