Horváth János, a Streit-Zagonyi borásza ízig-vérig Villány szülötte: a stílusában összetéveszthetetlenül ott a terroir. Ha akarja, ha nem, a keze alatt minden bor nagystílű lesz. 

„Az érettségi után Villányban elvégeztem a borászati technikumot, majd azzal a lendülettel munkába is álltam. Beiratkoztam ugyan a főiskolára Kecskeméten, de az akkori munkahelyemen a szüret alatt túl kevés volt a munkaerő, ezért válaszút elé állítottak – nekem pedig tetszett, hogy már fiatalon van keresetem, úgyhogy a szüretet folytattam, nem a vizsgaidőszakot. A borvidéken belül sok pincészetnél dolgoztam és 10-12 év alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem: ebből pedig mára összegyúrtam a saját stílusomat, hogy én hogyan szeretem készíteni a borokat.” Horváth Jánosról előbb hinné az ember, hogy  most választ pályát, mint azt, hogy két pincészet boraiért és egy vadonatúj, űrtechnológiával rendelkező pincészet felszereléséért felel, de a lendülete hamar eloszlatja a kétségeinket. A Streit-Zagonyi pincészet borásza olyan elánnal mesél és kóstoltat, hogy még a kávé után is kapaszkodnunk kell az asztal szélébe.

A ragyogó napsütéses kora délelőttöt egy olaszrizlinggel kezdjük „pult alól”, ami a saját, családi pincészetükből származik.

Úgy látom, hogy egyre inkább keresik nálunk is a vendégek az olaszrizlinget. Idén találtam egy olyan területet, ahonnan még bátran vásárol-tam is szőlőt a miénkhez, de még így is gyakorlatilag kifutott a szezon kezdetére – igaz, a rozé kárára. Míg régebben, aki idejött, csak rozét keresett kezdésnek, az mára olaszrizlinget szeretne kóstolni. Nagyon jön fel Villányban is ez a fajta – jelzem, nagyon örülnék neki, ha az illatos fajtákat szorítaná ki. Ennek a vidéknek az olaszrizling áll jól, nem a muskotályos fajták, még ha frizzantékat is készítenek belőle.

A család mindig is szőlővel foglalkozott, a borokat saját maguk készítették el és folyóborként értékesítették. János azonban évekkel ezelőtt a fejébe vette, hogy ő palackozni is szeretné a családi borokat. Mára az új generáció kezébe adták a gyeplőt: a  szülők a szőlővel és a lédig borok értékesítésével foglalkoznak, a borászati munkákat és a palackos borok értékesítését viszont teljesen átadták a gyerekeknek. Az összes munkát családon belül próbálják megoldani: a zöldmunkában a szülők és János bátyja, Milán is részt vesz, külsős munkaerőt csak akkor vesznek igénybe, ha a természet áll nyerésre.

Az égben köttetett

János az iskola után több nagy pincészetnél is dolgozott a borvidéken, majd 2015-ben, egy családi kapcsolat révén, találkozott Streit Györggyel, aki 2012–13-ban telepítette az első Streit-Zagonyi szőlőket. A szemtelenül fiatal borásznak volt már akkora tapasztalata, hogy a szűztermésből elkészítse az első Uniont, a következő évben pedig megegyeztek. Onnantól – tehát a valódi indulástól – kezdve Horváth János készíti a Streit-Zagonyi borokat. 2019-es chardonnay érkezik – „a könnyűlovasság”. Reduktív tétel, de már itt kiderül, hogy a pincészet huszáros stílusa mennyire önazonos, mennyire stimmel. A névadó Zágonyi Károly a tulajdonos Streit György felmenője: az ősatya hiába harcolt hősiesen az 1848-as szabadságharc folyamán, nevét Amerikában jobban ismerik. Ő vezette győzelemre az amerikai polgárháború első csatáját, amelyben felszabadították Springfieldet, és ezzel egész Missouri államot. A Capitoliumban festmény őrzi az emlékét, a nevét pedig közpark. Nem csoda hát, hogy a Zágonyi nevet viselő borok akkor is nagy formátumúak, ha reduktív eljárással készülnek: a Chardonnay is sokkal kifejezőbb illattal és zamatkészlettel rendelkezik, mint amit egy „belépő” fehérbortól várna az ember. Az illata folyamatosan változik a pohárban, a savai is szépen megmaradtak, eszébe sem jutna szódával felhúzva fröccsösíteni az embernek.

A pincészet célja közel 60 000 palack évente, amit szinte kizárólag HoReCa-szegmensben értékesítenek. Streit György elkötelezetten borszerető ember, de a pincészet nagy léptékű fejlesztésébe a már emlegetett első Union cuvée sikerét látva fogott bele. A borászat futurisztikus épülete jövő februárban készül el, addig tehát a nagy alapterületet igénylő tétmunkafolyamatok más és más helyszínen zajlanak. Ez persze teljesen bevett szokás, csak a borásznak jelent sokkal nagyobb szervezést – ám ezzel együtt meghökkentő, hogy a borok stílusa mennyire egységes.

A 2018-as Fremont egy tartályos házasítás, melyben a hárslevelű virágos asszociációval és lendületet adó, mégis kedves savaival adja a vezérmotívumot, amit szépen egészít ki a chardonnay. Készült egy kis szériás hordós (hat hónap) hárslevelű is, amely már most igen szép reményekkel kecsegtet, de a palackos érlelés hozza majd ki belőle az igazi karaktert. Vélhetően hamar ki fog alakulni a rajongótábora.

A 2017-es Dilara a pincészet könnyed vöröse: az alapja portugieser (könnyedség, gyümölcsök) és kékfrankos (savtartalom, tartás) természetesen, de mégis kihízeleg belőle az 5 százaléknyi merlot (fűszeresség, bujaság, finesz). Egy hároméves bisztróborról beszélünk, aminek még mindig jót tesz, ha palackban pihen! Azon már meg sem lepődünk, hogy a Kékfrankos és a Cabernet Sauvignon 2016-os évjárata is csak pár hónapja van a piacon – a Merlot pedig még nem is került forgalomba. Mindegyiken érezni, hogy még bőven nem a végső arcukat mutatják: a hordóhasználat egységesen markáns, de egyáltalán nem uralja a borok gyümölcsösségét – cserébe meghökkentően megnyújtja a fejlődésüket. Horváth János borai ugyanúgy determináltan villányiak, ahogy ő maga: le sem tagadhatnák egymást a borvidékkel. Hiába nyernek egyre nagyobb teret a légies vörösborok a fogyasztókkörében: aki Villányba érkezik, az kifejezett ízekre és eleganciára, nagy formátumra vágyik. Hiába, csatába nem Irsai-fröccsel vonulunk, ahogy a sujtásos díszegyenruhához is a mélyvörös szín passzol.

Szabadság és felelősség

„Szerencsém van, mert Gyuritól is (Streit  György tulajdonos) és otthon is mindenben szabad kezet kapok. Amikor megkóstolok egy alapanyagot, már körvonalazódik bennem, hogy mit szeretnék kihozni belőle a végére: én persze végigizgulom a folyamatot, négy-öt hetente rámérek a borokra, egalizálom, átfejtem őket, de közben senki nem szól bele, mert bíznak bennem. Most például elkezdtem pedzegetni, hogy az eddig használt magyar hordók helyett franciát is szeretnék kipróbálni – anyagi akadálya nem lesz.”

A pincészet új épületének borászati berendezését is János intézte: a gépészet egy része már bent is van. Végiggondolta,  hogy a tervezett borokhoz mire van szüksége: válogatóasztalra egyelőre nem, de gravitációs feldolgozóra igen, a következő etapban pedig teljes önellátásra szeretne berendezkedni, hogy a szürettől a palackozásig mindent házon belül oldjanak meg. Mivel a teljes pincészet energetikai ellátását nap- és geotermikus energia biztosítja majd, ennek a beruházás után a további költsége nagyságrendekkel kevesebb lesz, mint eddig – a borászati termek tervei pedig már az ő igényei alapján készültek el. A pincevezetéssel persze nem jár automatikusan tekintély. „Hiába mondtam el, hogy nem érdekel, meddig tart a szüret, én csak egészséges gyümölcsöt viszek be, előfordult, hogy ki kellett borítanom a teli szüretelőládát ahhoz, hogy csak olyan szőlő kerüljön bele, amit én mondtam. Onnantól viszont olyan lett az alapanyag, amilyennek én akartam” – meséli János, hogy mik a  hátrányai a csibészes fizimiskának.

„Gyerekként persze nagyon nem szerettem, mikor nyári szünetben keltettek a szüleim és mentünk a szőlőbe, de tizenéves korunkra a bátyám is és én is már magunktól keltünk, mert értettük és éreztük, hogy a miénk, és magunknak tartozunk felelősséggel. Milán, a bátyám tűzoltó, amellett dolgozik a családi szőlőben; Szabina, a nővérem pedig az értékesítési és marketingrészét viszi a családi pincészetnek, a borászat viszont kizárólag az én felelősségem.”

A második félidőre a szőlő nyer

„Régen csak a foci járt az eszemben, mára ez egy kicsit háttérbe szorult. A megye I-es csapatnak vagyok a védője – a mai napig ott vagyok minden meccsen, de a tavaszi munkák miatt az edzésekre már kevesebbet jutok el. Mondtam is az edzőnek, hogy ősszel jövök – ha engedi a szüret… Télen viszont végig akarom csinálni az alapozó edzéseket és nekirugaszkodom: szeretnék még egyszer bejutni a kezdőcsapatba, így 32 évesen!”

 

A cikk a VinCE Magazin 2020/7 júliusi lapszámában jelent meg. 

Szerző: Megyeri Sára

Fotók: Dancsecs Ferenc