A Szekszárdi borvidéket magunkban felidézve legtöbbször nagy hagyománnyal rendelkező, patinás borbirtokokat rejtő családnevek cikáznak át a fejünkön; olyanoké, akiket egy életre szóló élmény személyesen is meglátogatni. Mi most mégis egy egészen más típusú útra indulunk. 

Kirándulásunk megtervezéséhez Sebestyén Csilla (Sebestyén Pince) szívélyes ajánlásaira bíztuk magunkat: ezúttal olyan helyieket látogattunk meg, akik noha kevésbé vannak reflektorfényben az országunk színpadán, mégis az ő munkájukkal válik teljessé a szekszárdi borvidéki élmény. Miközben az utóbbi négy-hat évben egyre több minőségi szálláshely és étterem jelent meg a régióban, a programkínálat is egyre bővül. Mi ugyan a piacon elérhető egyik legjobb felszereltségű terepjáróval keltünk útra, de a helyiek maguk is szerveznek dűlőtúrákat (akár Land Rover Defenderrel is), és boldogan kalauzolnak el bárkit a szőlősorok között. Az utóbbi előnye, hogy menet közben akár meg is kóstolhatjuk az adott dűlő terméséből készített bort; az eligazodást részletes, a pincészetek nevével ellátott térkép segíti.

Utunk során akárhová is tértünk be, mindenhol végeláthatatlan, szívet-lelket melengető kedvességgel fogadtak bennünket. Az alább bemutatott helyek mindegyike nyitva áll nemcsak előttünk, hanem bármely érdeklődő kiránduló előtt is, és szeretettel ajánljuk őket. Külön megbeszélés alapján egyedi programokkal is kényeztetik a látogatókat; a lehetőségekről érdemes előzetesen érdeklődni.

 

Magyar embernek magyar kávé

 

A szekszárdi „faluvégen” álló nagypolgári ház falai között az élet sohasem pihen. Nyitvatartási időben vendégek szürcsölik önfeledten kedvenc kávékreációjukat, azon túl pedig az örök nyughatatlan tulajdonos, Tóth Sándor elméje zakatol új és még újabb tervek irányába. A Kávé Háza tíz éve örvend töretlen népszerűségnek a vendégek körében, ez azonban nem csak a helyben pörkölt, tökéletesen elkészített feketének köszönhető. Néhány évvel ezelőtt Tóth Sándor új kávéval szerette volna megörvendeztetni fogyasztóit, így esett, hogy egy norvég beszállító kávéját választotta a szortimentjébe. A kávé papírjain pedig ott állt a termelő neve: Laszlo Banyai, és ami ezután következett, már történelem.

Bányai László először az USA-ban próbált szerencsét, majd Costa Ricán esett szerelembe, ahol tokaji gyökereit nem meghazudtolva úgy döntött, hogy növénytermesztésbe kezd. Mivel arrafelé a kávé gyakoribb, mint a szőlő, így azt ültetett, noha nem értett hozzá; ekkor keresztezte útját Tóth Sándor, Magyarországról. A kávé fejlődését azóta A Kávé Házából felügyelik, a január-februári szüret idejére pedig dolgozni is beállnak a távoli ültetvényeken. És annak érdekében, hogy a fair trade kereskedelem tényleg etikus legyen, Sándor a kávé kilójáért nem sajnál 1 dollárral mindig többet adni, mint a piaci ár.

A Kávé Háza közönsége pedig csak akkor ismeri meg a történetet, ha kíváncsi rá: miként Sándor mondja, nem szeretné senkire sem ráerőltetni a szenvedélyét. Ő akkor elégedett, ha a vendégek azok. A jelek szerint pedig azok, mert mostanra egy igazi közösségi tér lett az álmokból: ide akkor is betérnek az emberek, ha üzletet szeretnének kötni, hiszen tudják, hogy az adott mesterember reggelenként itt indítja a napot. A visszatérő vendégek között pedig jó néhány szerelmi kapcsolatot is végigasszisztáltak már, ezek szereplői között vannak olyanok is, akik azóta már többedmagukkal váltak a kávézó törzsvendégeivé. Érdemes itt elkortyolni a napi koffeinbombánkat és bámulni a helyiek jövés-menését – ki tudja, talán mi is pont egy ilyen szárba szökkenő kapcsolatnak lehetünk szemtanúi.

 

Mézborban az egészség

„A focipálya – felismeritek, van két kapu a mezőn – után jobbra felfelé visz egy betonút, ott már ki vagyunk táblázva: Völgy Méhészet.” A focipályának becézett bekerítetlen, nagyjából téglalap alakú területen térdig ér a gaz, így éppen csak  megpillantjuk a fűszálak közül kikandikáló két kapu felső keresztlécét. A Defenderrel gond nélkül kaptatunk felfelé, miközben az ismeretlen szűk úton (szurdikon) reménykedünk a szerencsénkben, hogy éppen ebben a pillanatban senkinek sem jut eszébe elindulni lefelé. A méhészetnek otthont adó Tóth-völgyet egykoron mandulafák sokasága pettyezte, manapság viszont az erdő mintázatát leginkább csak szőlőskertek tarkítják. A völgyet övező hegyen elhagyatott és időszakosan lakott tanyák; életvitelszerű ittlétre csupán egy család rendezkedett be: Lengyel Péteré. Noha valószínűleg ők ezt a magányt nem bánják, belefeledkezve ebbe a védett csendbe nehéz elképzelni, hogy más ne lássa meg benne a fantáziát. Ahogy begördülünk a kapun, ránk telepedő nyugalom vesz minket körül, amelybe csak időnként ciripelnek bele a szerelmes kabócák.

A gyümölcsösökkel és kisebb állatsereglettel dekorált takaros birtok véletlenül került a család tulajdonába: egy visszafizetetlen kölcsön zálogaként kapták kezükbe Péterék a boldog élet kulcsát.

„Vizet fúrt kútból nyerünk, valamint építtettünk egy szennyvíztisztító berendezést is, így az elhasznált vízzel locsolunk” – ezt már Péter felesége, Fárbás Adrienn meséli, miközben egy még langyosan gőzölgő, ellenállhatatlan illatokba burkolózó málnás pitével kínál meg bennünket.

A gyümölcsfák terméséből lekvár is készül, a fő terméket viszont a méz jelenti.

„Nyaralni voltunk, szándékosan nem vittünk  magunkkal olvasnivalót, gondoltuk, hogy majd szétnézünk a helyi könyvesboltban. Ekkor akadt a kezünkbe egy méhészettel foglalkozó könyv, amelyet egymásnak adogatva egy hét alatt oda-vissza elolvastunk.” – anekdotázik Péter a mindent megpecsételő első lépésekről.

A kezdeti kemény munkát hamar követte a pozitív visszajelzés: az ország legjobb mézének  választották terméküket. A megannyi jó hatással rendelkező mézből azonban nem csak ragacsos finomság készül: a méhecskék munkájának gyümölcsét bor formájában is kortyolhatjuk. A receptúrát sokéves kutatómunka és fejlesztés előzte meg: a desszertborként fogyasztott mézbor készítésének fogásait ugyanis minden termelő hétpecsétes titokként őrzi, így  faggatózásunkra Péter is csak annyit hajlandó elárulni, hogy hársmézet is tartalmaz. Kóstolni mindenképpen érdemes, könnyen válik rabjává az ember.

A házaspár tele van energiával, jövőbeni tervekkel; mérhetetlen vendégszeretetüket mindenkinek érdemes megtapasztalni. Habár csoportokat vagy közelben kirándulókat bármikor szívesen látnak, előzetes bejelentkezés alapján nyitott vendégasztallal is tudják az érdeklődőket fogadni. Hogy mit jelent mindez? A saját maguk által megtermelt finomságból mennyei ételek készülnek, ezeket szolgálják fel vendégeiknek, akik kedvük szerint maguk is betekintést nyerhetnek a konyhában folyó munka valamennyi lépésébe. Eltűnődünk: ha már egy egyszerű pitéből is ilyen hétköznapi csodát képesek varázsolni, milyen lehet náluk a főfogás?! Hosszasan búcsúzkodunk, Péter még lelkesen útba igazít következő vendéglátónk irányába: „könnyen megismeritek Balogh István házát, a kertjében vagy nyolc póniló legel, minden unokának van egy.”

 

Szelíd mosolyában az egész világ

Ugyan Balogh István kertjében valóban szabadon kóricálnak a pónilovak (három), a halk beszédű István megélhetését más állat biztosítja. Jelenleg száz kecskét nevel a ház mögötti dombon, ennyivel még elbír, de volt idő, hogy négyszáz jószágért felelt. Szépen rendezett ízelítőtállal fogad bennünket, lelkesen kóstolgatunk és örömmel nyugtázzuk, hogy István sajtjaiban nincsen harsány kecskeíz, a természetesség jellemző rájuk. Félszeg mosollyal avat be bennünket a kecskefejés rejtelmeibe: fő a tisztaság, az állat tőgyét a procedúra előtt mindig alaposan meg kell mosni, hogy ne kerüljön bele nem kívánt íz vagy anyag.

Miközben beszélgetünk, a pónilovak egy tacskóra jellemző makacssággal és kitartással szökkennek fel újra és újra a teraszra, hogy közelebbi barátságot kössenek velünk; a szokatlan trión látszik, hogy István családtagként bánik velük. Az első lovához hasonlóképpen az első kecske is vásárfia volt, igaz, azt még a fiának vitte haza büszkén István. Habár ez a kecske élemedett korából adódóan gyorsan átszökkent a túlvilági mezőkre, a kötődés maradt és megélhetéssé vált. Lassan elindulunk megnézni  az állatokat. A lovakután már meg sem lepődünk azon, hogy valószínűleg az ország legkezesebb kecskéivel van dolgunk. Négyszáz kis pata feszül a kerítésnek, száz kíváncsi szempár szegeződik ránk, és ahogy István közibük lép, hullámozva zárják körbe. Ha létezik szavak nélküli, hamisítatlan harmónia ember és állat között, az most éppen itt van a  szemünk előtt. Biztosan a tisztaság is elengedhetetlen a sajt kiváló minőségéhez, de e nélkül a hatalmas szeretet nélkül ez elérhetetlen lenne.

A sajtműhely falán régi ház fényképe lóg: István erdélyi szülőháza. Egyike a hagyományos erdélyi építészet műremekeinek, szépen faragott székelykapuval. István a mosolyával, nézésével is beszél: ahogyan félmondatban megemlíti, hogy a szabadságharcos Gábor Áron is megfordult annak idején a házban,abban benne van egy nemzet erdélyi öröksége. Elégedett azzal, amit elért, és noha termékeivel az egész országot is meghódíthatná, nem vágyik sikerre, hírnévre, helyben ad el mindent. Nagy sóhajtással nyugtázzuk: szerencsések a környékbeliek.

 

Hála a természetért

A faluvégi szálkai kereszteződés után szerény tábla hirdeti, hogy az ember most lép be éppen a földi paradicsom kapuján:  Decsi-hegyi finomságok. A tulajdonos, Unyi Mária ambiciózusan lépdel egyre feljebb álmai létráján, és azt, hogy jó úton jár, széles mosollyal, díjakkal, sok visszatérő vendéggel igazolja számára az élet. Az erdész-vadász felmenőkkel rendelkező Marcsit nehéz is lenne elképzelni egy nagy-városi dzsungelben, a Decsi-hegy oldalában szépen-lassan felújított birtokon érzi magát igazán otthon. A három hektáron megtermelt gyümölcsökből lekvárt és szörpöt készít, a vadvirágokat maga gyűjti, a ház mellett hatalmas rózsa- és levendulakert felel az extravaganciát biztosító ízekért. Nehéz munka ez: tavasztól őszig egymást túllicitálva érik be az eper, málna, meggy, szeder, barack és a körte.

„Mindennap végigsétálok a gyümölcsösön és hálát adok, hogy abból, amit teremnek, meg tudunk élni.”

A gyümölcsösben közvetlenül egy legalább százéves diófa árnyékában hamarosan elkészül a kóstolóterasz: Marcsi, dacolva  az idő kihívásaival, maga szedi össze az antik bútorokat, hasznosítja újra összeomlás előtt álló házak rozzant faajtajait, látja meg a mások számára csak értéktelen kacatnak vélt lomban az igazi kincset. Addig is, amíg a teraszt nem tölti meg a vendégek sokasága, a műhelynek kialakított százéves házban lehet leülni és egy kis kóstolót kérni vagy csak szemezgetni a termékekből; sőt, akár csokoládékészítő workshopokon is részt lehet venni.

Ugyanis míg nyáron a gyümölcsöké a főszerep, télen a csokoládé mámorító illata bír maradásra: az alkotó télen sem pihen, hanem színpompás bonbonokkal kényezteti az érzékeket. A felhasznált csokoládé Belgiumból érkezik, a töltelék pedig igen változatos, egytől egyig egyedi kísérletezés eredménye, természetesen csupa olyan gyümölcsből, amely megterem a kertben. Valahogy így nézne ki Vianne Rocher (a Csokoládé című film kitalált karaktere – szerk.) világa, ámuldozunk magunkban, és természetesen olyan szerencsések vagyunk, hogy amit csak megkívána szemünk, meg is kóstolhatjuk. A szörpök telis-tele a gyerekkor élményével, a csokoládé tiszta, cukros bódultság nélküli fenséges íze és Marcsi életvidámsága, kedvessége seperc alatt hiteti el az emberrel, hogy mégiscsak szép világban élünk.

Nem mehetünk el anélkül, hogy a rózsakertet ne csodáljuk meg, így felkanyarodunk a műhely fölött magasló kúriaszerű épülethez, és az elénk terülő látványtól leesik az állunk. Lábunk előtt a Sárköz, a kicsinosított ház falai mögött pedig csendesen készülődik tündérország: Marcsi és a férje egy éttermet álmodott ide, ahol a jelenlegi portfóliót kiegészítendő, saját nevelésű állatokból készített ételek tennék teljessé a látogatói élményt.

 

A cikk a VinCE Magazin augusztusi lapszámában jelent meg.

Szerző: Kalmár Borbála

Fotók: Talabér Géza