Tizenegy éve kezdődött minden: öt család úgy döntött, hogy a Szekszárdi borvidék legvadregényesebb dűlőjében alapít egy  borászatot, ahol majd öregkorukban hallgatják a madárcsicsergést, a szarvasbőgést, és közben iszogatják a borukat. Hogy el ne fogyjon, a szőlőtelepítéssel és a pinceépítéssel kezdték – rögtön 26 hektáron. A szerelemprojektből pedig Magyarország egyik leginnovatívabb borbirtoka lett.

Tizenegy év alatt még akkor is sok víz lefolyt a Lajvér-patakon, ha a szárazabb időszakokban még a csörgedezése sem hallatszik, olyan pici. A pinceépületről sem gondolná senki, hogy mekkora üzemet rejt: organikusan épül be az őt körülvevő, összesen harminc terasz alá. Mára legszebb termőkorukba jutottak a szőlők, a fogyasztóknak nem kell lebetűzni a nevet, a leendő csúcsborok a pincében érnek, a borbirtok stábja pedig úgy dolgozik együtt, hogy szétszálazni sem lehet a szerepköröket.

Jókedvű szimbiózis

A tulajdonosi kört ma két család alkotja, ám az eredetileg maguknak épített öt, pazar kilátású szobát mégis kinőtték: ahogy a szőlők és a borászat pályára állt, most a turizmus fejlesztésében gondolkoznak. A „gondolkodást” persze lajveri értelemben véve: a 32 új szoba, a különtermek és a wellnessrészleg tervei már az asztalon hevernek. A szőlészet (Nagy Attila), a borászat (Vida Rebeka) és az értékesítésért is felelős ügyvezető (Schlotter András) pedig olyan szimbiózisban dolgoznak együtt és úgy húzzák egymást egész nap, mintha csak jókedvükből csinálnák, és évi 300, nem pedig 300 ezer palack bor kerülne ki a kezük alól a piacra.

Nagy Attila szőlész a kezdetektől fogva a Lajvercsapat alaptagja: ő telepítette a szőlőket. „Minden tulajdonos mondott három szőlőfajtát – azért lett végül csak 12, mert voltak átfedések. Természetesen fogtam a fejem, hogy ez rengeteg, de mára egyiket sem engedném el. Ráadásul ha már csináljuk, csináljuk rendesen: ebből a 12 fajtából a minket körülvevő harminc teraszon több klónt is telepítettem. Nehezen hihető, hogy a legalsó és legfelső teraszok között csak 30 méter a magassági különbség, a hőmérsékletet tekintve mégis akár 3-4 Celsius-fok lehet az eltérés köztük. Így természetes, hogy legalul, a patakvölgyben kezdődnek a fehér fajták, középen a pinot noir és a kadarka, legfelül pedig a cabernet-k és a syrah.”

„Éppen ez a sokszínűség adja meg azt a játékteret, hogy a lehető legjobban tudjunk alkalmazkodni a trendekhez” – folytatja Schlotter András, a Lajver ügyvezetője. „Magyarországon nem feltétlenül illik kimondani, de nagyon fontos, hogy megfeleljük a fogyasztói trendeknek. A cél az, hogy a legjobb és legpiacképesebb bort készítsük el, hiszen ha nem tudod eladni a borodat, akkor nem tudod fenntartani a borászatot és nem tudod megvalósítani a céljaidat. Ezért nagyon fontos, hogy ez a három terület: a szőlészet, a borászat és a kereskedelem harmóniában dolgozzon együtt, hogy az jöjjön ki végeredményül, ami ennek a szándéknak tökéletesen megfelel.”

Próbáltam kötözködni egy kicsit, hogy ha elsősorban a piacra figyelnek, hová lesz a stílus? Ha könnyedén idomulnak a trendekhez, miből tudja egy fogyasztó akár csukott szemmel is felismerni, hogy Lajver bort iszik? A kérdés persze álszent, de a válasz már nem: elég, ha a Color Cuvée- re pillantunk. Gyakori hiba, hogy valakiegy frissen alapított borászatban azonnal az ún. csúcsbort tűzi ki célul, miközben a piramis alapja még inog. „Nem egy, hanem több olyan tétel pihen hordóban vagy palackokban a pincében, amihez nagy reményeket fűzünk és alig várjuk, hogy egy-egy alkalommal megkóstoljuk, és alig győzzük kivárni, hogy végre megmutathassuk őket” – meséli Nagy Attila.

„Kompromisszumot viszont nem kötünk: amíg egy bor nincs olyan állapotban, amilyennek mi szeretnénk látni, azt nem engedjük a nagyközönség elé, mert hiszünk bennük annyira, hogy a szakma és a piac is felkapja majd a fejét rájuk. De megtehetjük és meg is tesszük, hogy visszatartjuk őket. Sőt  van olyan pár száz palackos limitált tétel, ami már a palackos érlelőben pihent, de úgy döntöttünk, hogy egyenként újratöltjük őket, mert mi tudjuk, hogy milyen formában szeretnénk megmutatni azt a bort. Ha ma bemész egy étterembe, nem találsz például 2012-es évjáratú tételt, mert a legtöbb borászat nem engedheti meg magának, hogy ennyi ideig visszatartsa a borait – hiába akkor lennének a legszebbek. Ez egyrészt anyagi, másrészt piaci nyomás is: ha egy híres dűlő nagy bora befutott, azt állandóan keresik, hiába végesek a kapacitások.”

„Mi viszont megtehetjük, mert a legfőbb tulajdonosi elvárás, aminek meg kell felelnünk, hogy a borok tökéletesek legyenek. Szabad kezet kapunk a munkához, és azonnali teljesítménykényszer sem nyomaszt minket: a fő, hogy a tendencia jó legyen” – fogalmaz András.

Minden adott a kísérletezéshez

A körülmények pedig adottak: a borászati üzem láttán mindenki megérti, hogy itt tényleg „csak” arra kell figyelniük, hogy a tudásuk legjavát nyújtsák. A feldolgozó és a tartálytér világos, kényelmes és tökéletesen tisztán tartható. Az erjesztőtérből nyílik a labor, ahol akár naponta ellenőrizni tudják a tételeket, a tartályok mellett kézre esik a saját nitrogéngenerátor vezetéke, a gravitációs kialakításnak köszönhetően pedig a lehető legkíméletesebben dolgozó szivattyút csak a hordós érlelőből palackozásra szánt boroknál kell használni, néhány méteren. Apropó, hordótér: a levegőt természetesen csírátlanító  berendezés szűri – e pillanatban azért csak egy, mert a tartalék gépet a borászat a Balassa János Kórháznak adta kölcsön.

„Azt látjuk, hogy a fehérboros és a rozékínálatot kell növelnünk, ezért is esett rám a választás másfél évvel ezelőtt. A szőlész-borász mesterképzésemet Franciaországban végeztem, aztán Somlón, egy fehérboros borvidéken dolgoztam” – meséli Rebeka, aki a második szüretét készíti elő a Lajvernál. „Attila természetesen sokat mentorál, hiszen ő az, aki a kezdetek óta itt  dolgozik, és mindent ismer. Nyilván van olyan, hogy valamiben nem értünk egyet, de alapvetően azonos az ízlésünk, így a házasítások összeállításánál vagy a szüreti időpontok egyeztetésénél nincsenek vitáink. Nálunk nem lehet elválasztani a munkafázisokat: én is kimegyek a szőlőbe, Attila pedig részt vesz a borkészítésben, ha úgy hozza az élet.”

Márpedig úgy hozza: a Lajver új, hamar emblematikussá váló fehérborát, az Incognitót Attila jegyzi. „András ragaszkodott hozzá, hogy írjam alá a címkét, ha már az én mániám volt. Régóta szerettem volna kipróbálni a kékfrankost fehérborként: egyszerre pedig minden adott lett hozzá. Nyilván már a metszéstől annak szántuk, de az évjárat és a szüret is úgy alakult, hogy a bor gyakorlatilag elkészítette magát. Természetesen szó sincs arról, hogy utólag „szőkítettük” volna: már mustkorában ilyen gyönyörű fehér volt.”

„És nem magyaráztuk sehogy, csak letettük az asztalra. Volt olyan vendégünk, aki több ezer oldalnyi szakirodalmat nyálazott át, hogy rájöjjön, milyen fajtából készítettük. A sikere miatt pedig úgy fest, hogy ez lesz az egyik legnépszerűbb tétel” – folytatja András a kérdésemre, hogy mégis hogyan helyez el a piacon egy fehér kékfrankost.

A kibontott palack aznap fogyjon is el

A stílusra visszatérve: a Lajver Birtok mottója akár a fenti mondat is lehetne. A 26 saját hektár termése mellé nagyjából még egyszer annyi szőlőt vásárolnak, integrált területekről: csak olyan gazdákkal dolgoznak együtt, akik hosszú évek óta partnerei a Lajvernak, hozzájuk Attila ugyanúgy kijár év közben, mint a saját teraszokra. Mégis, a Cuvée Blanc nevű – szintén meghökkentően hangzó – cserszegi fűszeres-sauvignon blanc házasításból nem tudnak annyit készíteni, hogy kitartson a szezon végéig. És a jó fogyasztású vörösborok divatjára válaszul született meg a Szekszárdi borvidék egyik legkönnyebb bikavére a maga 12,5%-os alkoholfokával, amiből szintén alig győzik a palackozást, most pedig a pinot noir alapú Color, ami azonnal a tesztszekciónk legelején végzett.

„Nyilván nem tudunk elvonatkoztatni a saját ízlésünktől, tehát csak olyan bort készítünk, amit mi is szívesen iszunk meg. Mindenki életében előfordul, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy azt elképzelte: nálunk viszont ebben az esetben nem kerülhet ki a pincéből. Nincs rajtunk a kényszer, hogy ha már elkészült, piacra is kell kerülnie, hiszen ez egyrészt rontaná a hírünket, másrészt a kreatív energiáinkra is rossz hatással lenne.”

Márpedig a Lajver még mindig a márkaépítés fázisában tart.  A szőlőterületek beálltak, a pince az utolsó tartályfejlesztésekkel teljesen elkészült, a csapat pedig olyan szemlélettel és adottságokkal dolgozik, hogy azt csak irigyelni lehet. Munkamoráljában és stílusában a legjobb értelemben vett családi borászat, a lehetőségeit tekintve viszont nagy jövő előtt álló befektetési cég. Én pedig kora délutánra eldöntöttem, hogy a következő életemben őz leszek a völgy másik oldalát borító erdőkben, ahonnan át-átlógok tavasztól szembe, a cabernet szőlők közé.

 

Szerző: Megyeri Sára

Fotók: Dancsecs Ferenc

A cikk a VinCE Magazin 2020/9 szeptemberi lapszámában jelent meg.