A Barta család mátrai érdekeltségét, a Nagygombos Borászatot Anna vezeti, a mádi Barta Pince boraiért pedig Vivien felel: ezért ültettük egy asztalhoz a két borászlányt, akik meglepően hasonlóan gondolkoznak szőlőművelésről, borkészítésről, kihívásokról és az életről.

BARTA ANNA: Én 21 évesen, egy héttel a jogosítványom megszerzése után kezdtem dolgozni Nagygomboson, 88 hektáron, napi száz kilométert ingázva. Persze hogy ijesztő volt a méret, de néha még most is az! Talán a neveltetésünkből fakad, hogy a nővéreimmel együtt vakmerőek vagyunk, szeretjük a kihívásokat. Inkább az az érdekes, hogy akkor sokkal egyértelműbbnek  tűnt, hogy mi a feladat, mit hogyan szeretnék csinálni. Ahogy gyűlik a tudásunk és a tapasztalatunk, annál inkább szerteágazónak tűnik minden.

UJVÁRI VIVIEN: Azzal a céllal érkeztem a borvidékre, hogy aszút szeretnék készíteni. Egy aszút: ez ugye három évig tartó folyamat volt abban az időben. Szerencsém volt, mert 2013 gyönyörű aszús évjárat lett. Azonban, ha botrytis cinerea mentes évek lettek volna, az úgynevezett rövid távú célom tarthatott volna akár tíz évig is…Nem könnyen beszélek nehézségekről, mert én is kihívásként élek meg minden problémát, ugyanúgy, ahogy Anna. Amikor az ember nagyon dolgozik, akkor magas az adrenalinszintje és nem látja benne a veszélyeket. Persze a végén visszanézve előfordul, hogy csodálkozik, hogy nem rettent meg útközben. Engem egyértelműen az Öreg Király dűlő vonzott a Barta Pincéhez: ez a terület a magasságával, a meredekségével és a kitettségével kuriózumnak számít az országban. Fantasztikus adottságai vannak a száraz borok, a tokaji borkülönlegességek, de még a tradicionális pezsgő tekintetében is.

 

 

Szeretem nagyon pontosan követni a borok fejlődését, folyamatosan nézem az analitikájukat, hogy ne csak kóstolással kísérhessem végig az érésüket. Szeretem minél közelebbről figyelni egy bor életét, és minél inkább megadni neki azt a törődést, ami jár neki. Bár ez egy borásznak sem erőssége, de nagyon fontos, hogy pontosan táblázatba vezessünk mindent, amit a borokról és a területekről megtudunk, hogy az utánunk következőknek legyen mihez nyúlniuk. Nincs annál magányosabb érzés, mint amikor az ember átvesz egy pincét, és nem tudja, hogy melyik borral mi történt, hol tart, mi volt vele a szándék.

BARTA ANNA: Ne is mondd, amikor Nagygomboson elkezdtük a munkát, senkinek semmiféle információja nem volt a területekről. Próbáltuk kinyomozni, hogy Gál Tibor az eredeti telepítésekkor mit szeretett volna, de nem ment, szinte elölről kellett kezdeni mindent. Az idősebb és fiatalabb borászatok között szerintem az a különbség, hogy nekünk már rendelkezésünkre áll egy csomó olyan analitikai eszköz, amivel sokkal pontosabb képet kapunk a borokról és a területekről, ezért nem kell csak a szájhagyományra támaszkodnunk. Pontosan tudjuk, hogy egy adott pillanatban hol áll a sav, a pH-érték, az összes paraméter, így nem kell pusztán az ösztöneinkre hagyatkoznunk, ez pedig hatalmas lehetőség.

Megpróbáljuk azokat a tapasztalatokat, tudásokat összehangolni, amiket az előző gene-rációktól örököltünk: ezeket nem szabad veszni hagyni, de használhatjuk az előttünk álló új lehetőségeket is. Így talán az utánunk jövők már nem azon csodálkoznak, hogy vajon mi mit is műveltünk itt, hanem látják az irányt, amin elindultunk. Egy borászatban ugyanis nem lehet egy generációban gondolkodni.

UJVÁRI VIVIEN: Természetesen hangsúlyozzuk a tradíciót, de tradíció nem létezik fejlődés nélkül. Mi szüretekben gondolkodunk, így pedig egyáltalán nem tűnik olyan hosszúnak az élet. Az előbb említettem az aszú példáját: ebből még kevesebbet készíthet az ember a pályafutása alatt – ha sikerül. A legelső aszú, amit préselés után kóstoltam életemben, az a saját aszúm volt. Attól azért mégis megijedtem, mert hirtelen nem tudtam kategorizálni: sokkal nagyobb teste, sokkal több aromája van, mint egy száraz fehér- vagy akár könnyű vörösbornak, de sokkal ziláltabb is, nagyon nehéz kikóstolni, hogy mi lesz majd belőle. Kell hozzá egy-két aszú, mire ezen át tud látni egy borász, de gyönyörű kihívás.

A szüreteken túl pedig a fejlesztések inspirálnak. Mindig pontosan látom magam előtt, hogy mit szeretnék elvégezni: most például felújítottuk a tartályteret, kaptam egy új hűtőgépet, és régi vágyam volt a Seguin Moreau hordó is, ami egyébként pont úgy „viselkedik”, ahogy vártam tőle. Az ültetvényekben pedig idén új metszésmódot vezettünk be, ami támogatja a szőlő immunrendszerét: egészen apró a vágásfelület, így a növény sokkal inkább ellenáll a fertőzéseknek. Valamint még hátravan a Kővágó dűlő betelepítése, ami hasonlóan különleges és értékes dűlő minden klasszifikáció szerint, mint az Öreg Király. Ezek nagyon erős hívószavak számomra.

 

 

BARTA ANNA: Mi most fogtunk bele a borház felújításába: úgy látom, hogy ez lesz a következő három évünk programja, de akkor újra rendben lesz az épület a következő 150 évre. Az új telepítéseinknek pedig most alakítjuk ki a művelésmódját, ami nagyon izgalmas dolog, és nagyon sokat konzultálunk közben a tanácsadóinkkal…

Én nem tudom elképzelni magam Mádon, pedig mindenki azt gondolja, hogy nagyobb presztízsű az a terület. Én viszont nagyon szeretem a kékszőlőket és elképesztően sok lehetőséget látok a rozékban. A fehérborokkal nem szeretjük egymást annyira, de remélem, lassan azért összecsiszolódunk, hiszen már héthektárnyi rajnai rizlingünk is lett. A méreteket pedig azért élvezem, mert szabadon kísérletezhetünk kis, pár száz literes tételekkel, anélkül, hogy tragédia történne, ha valami mégsem úgy sül el, ahogy gondoltuk. Az erjesztési módoktól a különböző hordós érlelésen át a szénsavas macerációig bármit kipróbálhatok, amiről úgy gondolom, hogy előrevihet.

Amíg nem volt rajta a nevem a címkéken, addig úgy érezhettem, hogy nem feltétlenül az én hibám, ha valami nem úgy alakul, ahogy szerettük volna… Most már nem tudok elbújni a név mögé. A Barta Anna-borok a Grassalkovich-sorozat utódai, mindig is sokkal kevesebb készül majd belőlük, mint a Nagygombosokból. Azért a gomb közepéről a négy pici pöttyöt megtartottuk a címkéken, és egy erdei pinty került még rájuk. A borházzal szembeni fákon él egy erdeipintycsalád. Amikor én Nagygombosra kerültem, még igencsak városi lány voltam, és jó félórás guglizásomba telt, mire kiderítettem, hogy mi ez a nem cinke, de mégis színes, nagyon helyes kis énekesmadár. Ekkor tudtam meg róluk azt is, hogy minden erdei pintynek egyedi az éneke: az édesapjuktól tanulják a fiókák, és ezt az egyedi dallamot örökítik tovább. A címkén szerepeltetésükkel nem is feltétlen édesapámra gondoltam – ő valószínűleg le is tagadná, hogy ilyen romantikusak vagyunk. Hanem arra, hogy Nagygombos is egy nagy múltú birtok, amelynek megvan a maga dallama, amit tovább kell örökítenünk.

 

A páros interjú a VinCE Magazin 2020/3 márciusi lapszámában jelent meg. 

Szerző: Megyeri Sára

Fotók: Acsai Miklós