A kopott Reisebüro felirat alatt könnyű észrevenni az újat, ami alig több mint egy éve került fel a falra: Spájz. Nevéhez hűen a kicsiny delikáteszboltban rendezett sorokban csücsülnek a kenyerek, pékáruk, lekvárok, szörpök, mézek, különböző tejtermékek, sonkák – egytől egyig a déli parti háztáji termelők remekei. A pult mögött mosolygós, fiatal, filigrán szőke hölgy: Stickel Andrea, aki a pályaváltás elején jár. Országjáró kalandtúránkon benéztünk a Spájzba.

 

A boglári  születésű Andrea fodrászként dolgozott hosszszú évekig, képezte magát, eljárt a fővárosba mesterkurzusokra, és noha már szinte el is felejtette, neki már évek óta megvolt a dédelgetett terve. Nemrégiben pakolás közben találta meg öt  évvel ezelőtti jegyzeteit, amin ő maga is kissé elcsodálkozott, hiszen egy háztáji termékekre épülő kisbolt tervét vázolta fel a kockás papírra. Komoly elszántság és hit szükségeltetik ahhoz, hogy az ember egy teljes állás és egy kamaszodó fiú mellett visszaüljön az iskolapadba: az üzletvezetői, eladói és vendéglátós tanfolyamon kapott elméleti tudás azonban megfelelő alapokat nyújtott a gyakorlati megvalósításhoz és a Spájz megnyitásához. Miközben beszélgetünk, időnként be-betér egy vevő.

 

 

– „Szia Andikám! Mára rendeltem a kenyeret vagy holnapra? – Mindegy is, mert van még!” És egy kicsit mi is belecsöppenünk a helyiek életébe. „Nyáron azért ez nem így nézett ki – meséli Andi –, volt, hogy hosszan kígyózó sorok álltak kint, én meg egyedül vittem a pultot, kiszolgáltam, készítettem a kávét; aztán olyan is volt, hogy a törzsvevőim már besegítettek, és kivitték, amit nem győztem. A nyári pörgést is nagyon szerettem, most viszont végre van időm beszélgetni is a vevőimmel: van, hogy valaki csak egy kis sajtért ugrik be, de még fél óra múlva is itt van, mert annyira belemelegszünk a mesélésbe.” Andi személyiségén és a kiváló minőségű háztáji termékeken túl a hely sajátos báját ugyanis pont ez adja: a visszatérő vevőt már név szerint is ismerik itt, a törzsvevőkről pedig kérdezés nélkül is megmondja, hogy ki mit szeretne. A kávé mellett reggelizésre is van mód: a pultból varázsszóra érkezik a házi vaj és lekvár a kézműves croissant mellé, a nagyétkűek pedig akár töpörtyűt is ropogtathatnak a kaposvári sonkával gazdagon megrakott kovászos kenyérhez.

 

 

Mindez persze könnyűnek látszik, és nekünk sem jutott eszünkbe, hogy Andi egyszemélyes hadtestként visz a hátán mindent: ahogy ő mondja, a villanyszerelésen és a fúrási munkálatokon kívül itt minden az ő keze nyomát viseli. A boltocska stílusát és berendezését nemcsak megálmodta, de a polcoknak, talponállóknak szabatott deszkákat is ő maga pácolta le. Mostanra persze már flottul megy minden, de Andi nem elégszik meg ennyivel: sok új dolog érlelődik már a fejében, például bort is szeretne kínálni vendégeinek, remélhetőleg erre már nem kell sokat várnia. Miközben telik az idő és beszélgetünk, egyre inkább a szívünkbe lopja magát a kis delikáteszbolt tulajdonosnője, és ismét végigsimogatjuk tekintetünkkel a bútorokat. Elsőre fel sem tűnt, hogy mennyi szeretet és jóság árad itt mindenből; sőt, még ennél is sokkal több: egy eljövendő, boldog élet minden reménye. Több ilyen csodanő kellene a vendéglátásba, nap ragyogná be a Balatont télen-nyáron, és talán soha nem is eresztené el az erre tévedő látogatót.

 

 

Szerző: Kalmár Borbála

Fotók: Hirling Bálint

A cikk a VinCE Magazin 2021/12 decemberi lapszámában jelent meg.