Akik követtek bennünket 2020-ban, tudják, hogy minden hónapban más borvidék felé vettük az irányt, ahol többek között olyan pincészeteket is felkerestünk, akik egyelőre kevesebb rivaldafénynek örvendhetnek. Amerre jártunk végtelen kedvességgel és vendégszeretettel fogadtak bennünket, a borok pedig egytől egyig olyanok, amelyeket mi is jó szívvel ajánlunk olvasóinknak. Lássuk, merre is tekeregtünk!

Az örök fiatalság széruma

Vaskeresztes, a leghűségesebb magyar falu, a Vas-hegy magyarlakta felén található; innen pár lépésnyire már osztrák termelők mérik boraikat. Ide született Garger Imre, aki több évtizedet élt le nyugaton, mielőtt visszatért gyökereihez azért, hogy borokat készítsen. Többségében kékfrankost palackoz, esetenként kevéske merlot-val megbolondítva vagy fajtaborként, a nyárra gondolva pedig rozénak.

„Rozét csak fröccsnek iszom” – mondja, és közben természetesen a poharunkba is tölt. „Szólni kellene neki, hogy inkább tisztán igya” – nézünk össze, mert a rozéja még csak hírből sem ismeri az itthon elterjedt tuttifruttis vonalat, sokkal inkább közelít a provence-i stílushoz. Az igazi színt itt azonban mégsem a rózsaszín jelenti, hanem az elegáns kék: a különböző évjáratú kékfrankosokért megéri ide elzarándokolni akár az ország legtávolabbi szegleteiből is. Annál is inkább, mivel egy többéves kutatás szerint a Magyarországon megtermelt vörösborok közül a vaskeresztesinek van a legmagasabb rezveratroltartalma, ami vércukorszint-csökkentő és öregedésgátló hatással bír. Ugyan tudományosan ez utóbbi nem bizonyított, azonban elnézve a Garger családot, a tények magukért beszélnek. Imre édesapja száz felé ballag és korát meghazudtolva még mindig rendszeresen felmotorozik a szőlőbe, ahol maga végzi el az aktuális idénymunkát.

 

Fotó: Galgóczi Németh Kristóf

 

Állunk a pince feletti szőlősorok között, lábunk alatt Vaskeresztes, mögötte az egész ország. „Látjátok azt a házat ott, balra?” – kérdezi Imre. – „Hároméves koromtól egyedül jártam be onnan a patak partján óvodába, iskolába. A szüleim azt mondták, hogy vigyázzak, mert a Pinkában (a patak neve, szerk.) repülő halak élnek és megharapnak, hát nem is mentem közel hozzá sosem. Nem kellett akkoriban mástól félni.” Ahogy mesét mesébe sző, Imrét körülöleli egyféle mérhetetlen béke, így bár sejtjük a választ, érdekelne, hogy mennyire elégedett az életével. Mosolyog. „Tudjátok, pár héttel ezelőtt 4-5 milliárdot lehetett nyerni a lottón. Elgondolkoztam azon, hogyha nyernék, mihez kezdenék a pénzzel, mire van szükségem itt, a szőlőben. És arra jutottam, hogy semmire. Elég, amim van. Vagyis, ha lehetne, akkor szeretnék egyszer játszani a borászválogatottban! Eddig még nem kaptam választ a jelentkezésemre, biztosan a korom miatt” – neveti el magát az örökifjú, kortalan Garger Imre, alias Imriesta, akinél a rezveratrol mellett a másik csodaszérum minden bizonnyal a foci. A szombati játékra szánt idő szent és sérthetetlen – a borkóstolóra való bejelentkezéskor ügyeljünk erre!

Habár a Vas-hegy másik felén Eisenberg is tartogat még bőségével látnivalót és izgalmas borokat – így érdemes itt is akár több napot elidőzni – Vaskeresztesnek még egy nevezetes szülötte van, akiről az a hír járja, hogy előbbutóbb ő is visszatér a gyökereihez és szüretel még kékfrankost innen. Őt Kreinbacher Józsefnek hívják.

 

Fotó: Galgóczi Németh Kristóf

 

Lelkiismereti biogazdálkodás

„A főúton az 5 km-t jelző táblánál forduljatok el, ott van a pince” – igazít bennünket útba telefonon keresztül Schubert Ádám, az ApróKertek Pincészet egyik tulajdonosa. Mint már a beszélgetésünk elején megtudjuk, szerencsések vagyunk, hogy beenged minket, mert nála vendégfogadás a borászatnál nincsen; igény esetén az erre tévedő látogatóknak a gyalogszerrel is alig száz méterre fekvő Bálint Boráriumban tart kóstolót és válaszol a feltett kérdésekre, arcán mindig széles mosollyal. A szerencsénknek azonban itt még nem szakad vége…

 

Fotó: Bácsi Róbert László

 

Az ApróKertek története hat évre nyúlik vissza: nem sokkal azután, hogy végképp búcsút intett a fővárosi életének, Ádám az idősödő édesapjától vett át egy alig egyhektárnyi szőlőterületet a pázmándi szőlőhegyen. Mondhatni, hogy találkozása Veliczky Zoltánnal az égben köttetett: míg Ádámnak szőlője, Zoltánnak pincéje volt, így megalakulhatott a borászat, amely a keresztségben az ApróKertek nevet kapta. A terület azóta összesen 11 zártkertre nőtt – innen az elnevezés – , ami összesen mintegy kéthektárnyi szőlőt jelent. Az egykori téeszes időkben a szőlőhegyet apró háztáji parcellákra darabolták, és miként Ádám mondja, ezek a legjobb területek. Jelenleg kétféle boruk van, egy olaszrizling és a közös vörös, egy közösségi bor, amely a Könnyűvér elnevezést kapta. A tételeiket helyben értékesítik, de pár kisebb borkereskedésben és természetesen a Bálint Borárium polcain is megtalálhatóak.

„Lelkiismereti biogazdálkodást folytatunk – meséli –, ami nagyjából annyit jelent, hogy papírunk nincsen róla, de nem vegyszerezünk. Az egykori zárkertek talajában nálunk hemzsegnek a bogarak és a rovarok, ennek következményeként a madarak is megszaporodtak a szőlőben. Télire etetőt teszünk ki nekik, így el sem mennek. Én a hét napjából hetet dolgozom a szőlőben, és ettől érzem jól magam.”

Fotó: Bácsi Róbert László

 

Nem tart sokáig, amíg rábeszél, hogy tartsunk vele a pázmándi szőlőhegy tetejére. A kilátás? Káprázatos. A lábunk alatt maga a falu, hátunk mögött a Velencei-tó ezüstje, körülöttünk majdnem síri csönd: csupán pár méh szorgoskodik, és hallgatjuk, ahogy a szél időről időre megbillenti a faleveleket. A szőlőhegy egy igazi csodahely, azon rejtett kincsek egyike, amelyek alatt érezhetően a Föld energiái buzognak. A zártkertek mellett eldugott és kevésbé eldugott víkend- és lakóházak; kis csapatunk egy ritmusra járó sóhajában egyszerre motoszkál ott a gondolat: megérkeztünk. Ezt kerestük. Most azonnal kellene itt letelepedni, és mindennap kiülni erre a hegytetőre bámészkodni az esti tévézés helyett. Mámor járja át az ember szívét, és még az sem tart vissza minket, amikor Ádám elmeséli, hogy víz nemigen van a hegyen. Ő is itt lakik fent, esővizet gyűjt, azzal  mos a család, abban fürdenek. Vizet főzéshez a falu kútjából merít, onnan hordja fel. És hogy boldog- e? „Megvan mindenem. Nekem nem kell több szőlő, nem kell több feleség.”

 

Újgenerációs szekszárdi borok nyomában

Bogarásszuk az ódon pince falán lévő régi véseteket, neveket és dátumokat. A Báta település felett húzódó pincesor egykoron búvóhelyként szolgált, így a Sümegi Ákos borait rejtő épület is ´56-os menekülteknek biztosított átmeneti fedezéket.

 

Fotó: Talabér Géza

 

A nyitó történetbe, amelyet Ákos mesél, beleborzongunk. A Szekszárdi borvidékhez tartozó, a Gemenc lábánál meghúzódó Bátát közel ezer éve jegyzik: 1093-ban Szent László alapított itt apátságot és azóta sok mindent átéltek, megéltek, túléltek.

A téeszes idők után kárpótlásként visszakapott területeken Ákos édesapja először csak eladásra termelt szőlőt, ezt követően 2013-ból kerültek ki az első tételek. Édesapja halála után Ákos folytatja apai örökségét: az egykor együtt kinézett és megvásárolt földterületeken telepített chardonnay, merlot és viognier idén termőre fordul. A történelmi jelentőségű pince nagy borokat rejt, habár Sümegi Ákos neve még némileg ismeretlenül is csenghet a hazai borfogyasztó közönség fülében. A fiatal borász már több nagy megmérettetésről tért haza aranyéremmel, cabernet franc bora Top Borkiválóság kitüntetésben is részesült. Ugyan a Szekszárdi borvidék elsősorban vörösborok otthonául szolgál, az Ákos nevével fémjelzett borok közül nem mehetünk el szó nélkül a zenit mellett, amely már számos keményszívű borítészt lágyított el az ígéretes jövő előtt álló pince irányába. Ákos megfontoltan, környezetbarát megoldásokkal és határozott tervekkel lépdel előre az úton: kíváncsian várja, milyen chardonnay születik majd meg a kezei közül.

Cikkünk itt folytatódik.
Szerző: Kalmár Borbála