Folytatjuk a kevésbé ismert pincészetek körüli kalandozásainkat; reméljük sikerül új perspektívát nyújtani az idei bortúrák kialakításához is. 

Cikkünk első része itt olvasható.

 

Az UNESCO Világörökség részévé nyilvánított Tokaj-Hegyalját egy kicsit mindannyian ismerjük és magunkénak is valljuk. Külföldi utazásainkkor büszkén húzzuk ki magunkat a szupermarketek vagy borboltok polcai előtt, ha felaranylik egy tokaji címke; a borvidéket járva, a településtáblák mellett elsuhanva pedig gondolkodás nélkül villannak be a nagy borászatok nevei: Disznókő, Holdvölgy, Patricius, Pajzos-Tokaj. Az idő és karakter szabta határok miatt okozott is némi fejtörést, hogy merre induljunk, mit mutassunk, amit esetleg még kevésbé ismer a borszerető közönség.

 

A jövő a fiatalok kezében van

A TR Művek elnevezésű pincészet nem feltétlenül szerepel a Hegyaljára érkezők bakancslistás helyei között, így hálásak vagyunk Ripka Gergőnek, hogy hozzájuk kalauzol el bennünket. Ahogy begördülünk a mádi feldolgozó elé, még jóformán le sem állítjuk az autót, behuppan a trió egyetlen női tagja mellénk; így Kada Anikóval a fedélzeten gördülünk tova a tállyai dűlő irányába. Az eső lába lóg, azonban az égiek kegyesek hozzánk, így a másik társtulajdonossal Szamosujvári Pállal kiegészülve immár gyalogszerrel kaptatunk fel a meredek szőlősorok között egészen a Palota-dűlő tetejéig. A csapatból Uliczki Dénes hiányzik, igazoltan, ugyanis a TR Művek borainak útját egyengeti Budapesten. A trió „gyüttment” Hegyalján, Anikó van itt legtöbbet, heti négy napot, így a szőlő napi felügyelete is rá hárul.

 

Fotó: Galgóczi Németh Kristóf

 

A Palota-dűlő 3,5 hektárja 2012 decemberében lett az övék, az évek során pedig szépen rendbe hozták az 1980-as és 2005-ös telepítésű tőkéket. Nem klisé, hogy a borászkodás idehaza mennyire embert próbáló szakma, sokszor találkozni belefáradt-fásult szakemberekkel. A fiatalok viszont mindazt képviselik, ami a romantikus álmodozók fejében él a borászokról: dinamikusan, boldogan építgetik saját kis birodalmukat. „Sokszor kijövök ide télen is – mutat körbe Anikó a Palota-dűlő tetejéről. – Szeretem nézni, ahogy hullik a hó, és hallgatni a tompa csendet. Hihetetlen, hogy mennyire elhalkul télen itt minden.” Nemcsak nekünk, de a hozzájuk érkező vendégek számára is kötelező állomás a tállyai szőlőskert, hiszen hitük szerint így értheti meg leginkább az ember, hogy mit üzennek az általuk készített borok. Tevékenységük másik fő mozgatórugója, hogy a fiatal fogyasztóközönséget érzékenyítsék a borok iránt, megmutatván nekik Tokaj egy másik, eddig még kevéssé ismert, lendületes arcát.

Ennek érdekében pedig a két település, Mád és Tállya újgenerációs borászaival – Homoky Dorka, Zsirai Kata – összefogva időről időre közös eseményeket hirdetnek meg. A helyszínek váltakoznak: dűlőtúra a Betsekben, élményszüret, közös sütögetés Mádon, de olyan is történt már, hogy a szőlőbe tettek ki nyugágyakat, így a legautentikusabb helyen tudták fogadni a vendégeket. A szőlő melletti romos épületre vonatkozó terv már megvan: kóstolóhelyiséggé szeretnék átalakítani, de Anikó azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy egy garantáltan civilizációmentes, természetbarát szálláshelyet varázsoljanak a hegy oldalába. A szőlőt az idei évtől tanúsítottan is ökológiai szemléletmódban művelik, az általuk készített furmintot könnyen szereti meg az ember. Finomseprős érlelés, kevés hordó kerekíti a kortyot; a sokszor bántóan magas savnak nyoma sincs. Radikálisok, azaz nem áll tőlük távol az újhullámos trend, a pét-nat sem, de palackoznak mustot, botritiszmentes édes bort, 2017-ből pedig először készítettek aszút. Az egykor bérelt mádi feldolgozó, a mellette lévő épület a kerttel együtt most már az ő tulajdonukban van; a parányi pincében büszkén vezetnek körbe: „ezt mi teremtettük, a semmiből.” Majdan akár az egykori borszerető egyetemisták életét és megélhetését jelentheti a kis pince, a határ pedig a csillagos ég.

 

Fotó: Galgóczi Németh Kristóf

Birkózószőnyegről a tőkék közé

Megszokhattuk már, hogy az első melengető napsugarakkal a szezonálisan Balatonra költözők is elkezdenek szállingózni a magyar tenger vidékére, hogy aztán a ködös, párás őszi reggelek már ismét az otthonaikban találják őket. A Balaton azonban télen sem vonul nyugalomba, a mindennapokból kiszakadva érdemes ilyen kor is tiszteletünket tenni a tónál. Az elmúlt évek kitartó munkájának hála, az egész éves nyitvatartás a Balatonon sem üres vágyálom többé. Igaz, a szezonális lángososoknak télen csak a hűlt helyét találjuk, a törzslakosok ellenben töretlenül kitartanak.

A Kékajtó Borászat és Szőlőbirtok neve mostanra már valószínűleg minden borral foglalkozó ember fülében ismerősen cseng az őket övező suttogó bormarketing-propaganda jóvoltából, noha kóstolni minden bizonnyal kevesebben kóstolták a kőröshegyi pince tételeit. A suttogás egyelőre nem is véletlen: a borászat – korát tekintve legalábbis – még bőven az öntudatos óvodás éveket tapossa, telis-teli megvalósításra váró tervekkel, bekopogtatni hozzájuk (előzetes bejelentkezés mellett) azonban már most is érdemes. Arra mindenképp készüljünk fel, hogy a téli nyugalmi állapotban ők is ráérősebbek, és hatalmas vendégszeretetüknek köszönhetően a tervezett kétórás borkóstoló élmény észrevétlenül duplázódik meg. Németh Miklós valószínűleg, ha szeretné, sem tudná leplezni korábbi sportolói múltját: az egykori kötöttfogású birkózó alakja markánsan rajzolódik ki a szőlőtőkék között.

 

Fotó: Hirling Bálint

 

A Borochegyen állunk, ahol a pályaváltás 2015-ben gyakorlatilag is elkezdődött – az elmélet addigra már megvolt, egy szántódi vendéglátós cimbora ruby cabernet-je terelte Miklóst a borok világa felé. Húszévnyi komoly, nemegyszer nemzetközi kitekintéssel is tarkított kóstolási tapasztalat után pedig elérkezett az idő, hogy saját bort is készítsen a fővárosi vendéglátós szakmából addigra már leginkább kifelé kacsintó Miklós, és egy szál metszőollóval szó szerint belevágjon a szőlőtermelésbe.

„Egy idős asszonyé volt a terület, és amikor megkérdeztük, hogy nem eladó-e véletlenül, ott, ahol volt, eldobta a metszőollót, és így kiáltott fel: „Miért, művelnék?” Majd megad-venta a címét, hogy hova küldjük a papírt, és már ott sem volt. Ez volt a mi első saját bérlésű szőlőterületünk” – így kezdődött a történet, és a kezdeti egyhektáros kert mára már 10 hektárosra duzzadt, a cél pedig nem kevesebb, mint az évenként százezer palacknyi bor megtermelése.

Kiszínezték az életet

Sétálunk az egykori barackosról elnevezett hegyen, Miklós lelkesen magyaráz, hiába új telepítésű még imitt-amott a sor, az ő szeme előtt már régen ott lebeg a cél: olaszrizling különféle variációkban, chardonnay reduktívan és kishordóban, csipetnyi rajnai rizling, és természetesen a vörösök; bársonyos cabernet sauvignon, bíborló zweigelt, mélybordó merlot és mind közül a legcsodálatosabb, a meggyszínű kékfrankos. A 2020-as év termését ott, a hegyen, a névadó kék ajtó mögött lapuló pince tartályaiból és hordóiból kóstoljuk. Hiba nincsen egyikben sem, a patika tisztaságú pincében van tétel, amelyik még forr, hiszen a spontán erjesztés már csak ilyen, megköveteli a maga idejét. Ha nem szükséges, nem avatkozik be a borász semmibe, a kezdetek óta bioművelésű szőlő minimális réz- és kénhasználat mellett készül, természetesen derítetlenül, szűretlenül; a fajélesztős erjesztés kísérletileg működik csak. „Én nem szeretnék egyenborokat készíteni, ez mégsem egy egyszerű termék, hanem évezredes szakrális dolog” – vallja Miklós, és tegyük is gyorsan hozzá, hogy a minőségi szint sem lehet kevesebb a legjobbnál. Nemzetközi mércével mérve is.

 

Fotó: Hirling Bálint

 

A kék ajtós pincét magunk mögött hagyva az éppen zajló átépítés és a nem túl kegyes időjárás miatt ezúttal rendhagyó módon, a saját nappalijukban fogadnak bennünket házigazdáink. A jobb időkre tartogatott borkóstoló teraszról pedig pazar kilátás nyílik: a háttérben itt-ott felcsillan a Balaton páratlan zöldeskék színe. Mire visszaérünk a szőlőből, Miklós párja, Gyöngyi egy szívet-lelket melengető terített asztallal vár bennünket, és ahogy fogy az étel, úgy kerülnek elő a régebbi évjáratok tételei is. Egy könnyűre hangolt 2018-as olaszrizlinggel kezdünk, a nyitányt elkortyolva pedig akkor is sejtenénk, hogy nem egyszeri a csoda, hanem itt valóban komoly tételek következnek, ha előtte nem kóstoljuk végig a már érlelődő újborokat. Régebbi évjáratú olaszrizling, narancsbor, cabernet sauvignon könnyedebben és komplexebben, majd a sor végén a várva várt kékfrankos, egyenesen 2016-ból, az utolsó 12 palack egyike… Vannak azok a ritka pillanatok, amikor elfogynak a szavak, és bár öten üljük körbe az asztalt, most csak a bor beszél. Egy olyan telt szépségű, sokrétegű bor hömpölyög a poharakban, amely ritkán kerül fogyasztó asztalára itthon. Az utóíze annyira hosszan érkezik, mintha legalább már 2016 óta folyamatosan úton lenne. Csodálatos egy ilyen bor létének részesévé válni. Ez a kékfrankos valóban kiszínezi az ember életét.

Közben egymásba folynak a történetek: kezdeti kudarcokról és sikerekről, a lányokról, akik már remélhetően egy jól működő komplett (tervben van a panzió kialakítása is) borászatban tudnak helytállni, és mindemellett csodálattal nézzük Gyöngyit is, aki sziklaerős támaszként segíti párját a szőlőben és a venta déglátásban egyaránt. A „terülj, terülj asztalkám” ugyanis nem csak nekünk jár: Gyöngyi is vendéglátózott, így mindkettőjük számára természetes, hogy egy kis saját készítésű ételt is kínálnak a kóstoló mellé, valamint sajtokat Nübeléktől, kenyeret a szóládi péktől.

 

Cikksorozatunk folytatódik: idén is nyakunkba vesszük az országot, kövesse a VinCE Magazint!

Szerző: Kalmár Borbála