A Velencei-tó tükrén feszülő ezüstös csillagtenger és a Vértes hegység között létezik egy titokzatos táj, a tó elfeledett „Balaton-felvidéke”. Aki errefelé veszi az útját és meg-megáll egy pillanatra, közelebb kerül a természethez és a benne megbúvó ismerős-ismeretlen hatalomhoz.

Nosza barátaim … rajta, vonuljatok ki az elhagyott szőlőhegyekre és alaposan nézzetek körül. Számoljatok, mérlegeljetek és azonnal vegyetek földet. Irtsatok dzsungelt. Telepítsetek szőlőt. Építsetek birtokot. Vágjatok bele! Szép, nemes, okos és értelmes életprogram. – Az ApróKertek Pincészet Ambrus Lajos ars poeticáját tűzte képzeletbeli zászlajára, amely akár az egész cikk mottójaként is szolgálhatna. De ne siessünk ennyire előre a történetben. Most következő írásunk főszereplői egytől
egyig olyan fantasztikus emberek, akik kényelmesnek tűnő városi létükből vakrepülésszerűen érkeztek meg a Vértes lábához azért, hogy a fenntartható fejlődést szem előtt tartva tervezzék újra saját életüket és fogjanak bele önálló vállalkozásokról szőtt álmaik megvalósításába.

 

Vendégház a fa tetején

Lovasberény külterületén keskeny úton kanyargunk fel a 2018-ban a családi gazdaság kategóriában Magyarország legszebb  birtokának választott, négy hektáron elterülő Dióligethez. Misi László és felesége, Vali egy budapesti panelból láttak neki az „ingatlanturizmusnak”, azaz hosszú hónapokon keresztül rótták kis hazánk útjait egy élhetőbb, vidéki élet színterének megtalálása reményében. Mindeközben a névadó diófákkal tarkított, széles panorámájú birtok kulcsa végig ott lapult csendesen egy kevésbé tehetséges ingatlanközvetítő zsebében… míg végül egymásra talált a föld és a tulaja, és azóta együtt írják közös történetüket.

 

 

Vali ikrekkel a szíve alatt, László grandiózus tervekkel, de mindketten az ökológiai szemléletmód elkötelezett híveiként érkeztek meg a birtokra. Az első három évben egy régi présházban éltek, ezt csinosítgatták, miközben László már kinézte a majdan vendégházként szolgáló lombházat tartó kettéágazó tölgyfát. Megépült, ahogy a főépület is, és távol a kíváncsi szemektől, a fák rejtekében egy másik lombház is felhúzásra került. „Nagyon sok pár érkezik hozzánk egy kis romantikus pihenésre, sokan az ittlétük alatt el sem hagyják a birtokot, csak élvezik az őket körülvevő nyugalmat és békét” – meséli Vali, és egyben össze is foglalja a szálláshely legnagyobb varázserejét. Itt hatalma van a semmittevésnek, és végre elfoglalhatja méltó helyét az a minőségi idő, amit az ember a párjának, családjának vagy éppen a baráti kapcsolatai ápolásának szentel.

Az ideérkező vendégeket csendesen megfogalmazott kérések és háziszappan várja a szobákban: a Misi család amit csak lehet, a természetből vesz meg, és amit tud, vissza is ad a természetnek, így vendégeiktől is ezt kérik. A főépület energetikáját napelemek biztosítják, az élet minden területén kerülik a kemikáliák használatát, a háztartásban Vali állítja össze a mosáshoz, takarításhoz szükséges hatóanyagokat; a dióból készül zölddió- befőtt, pálinka… Birtokbejárásunkat vidám kis kecskecsapat érdeklődő tekintete követi mindenfelé: ők a jó hangulat mellett a terület karbantartásáért is felelősek. Persze sok idő volt, amire megtanulták a birtokgondozás és az állattartás csínját, amely az évek során számtalan izgalmas percet is okozott számukra. A visszajáró látogatókkal időnként ők maguk is leülnek sütögetni a széles panorámájú, folyton megújuló naplementében, és mesélik rendületlenül az ő történetüket. Számukra az az igazi öröm, amikor valakiben szikrára gyúlnak az elképzeléseik, és ez akár tettekben is megnyilvánul; ha innen hazatérvén más is természettudatosabban éli majd az életét. „Egész életemben sportoltam – magyaráz László –, Valival is sokat jártuk a természetet, itt pedig minden ilyen jó érzés sokszorosan, sokkal intenzívebben megtapasztalható.”

Az ikrek közben már iskoláskorba léptek, a harmadik gyerek most ment óvodába; mindhárman Lovasberényben ismerkednek az élet első fontosabb mérföldköveivel. László szerint szerencséjük van: a helyi református iskola olyan színvonalú oktatást biztosít, amelyért Budapesten már a fogantatás előtt is versengenek a szülők. Csak itt éppen ingyenesen.

 

 

Az örök körforgás biztosítása

A kapuban egy tekintélyes magyar szürkemarha tehén fogad bennünket heves bőgéssel a Vértesacsa mellett elterülő 12 hektáros Valaha Tanyán. Valaha, mert egykor ilyen volt egy igazi gazdaság: vadgyümölcsösökkel, állatokkal, egymást támogató permakultúrás elképzelésekkel. Kulcsár Balázs tulajdonos lassan 15 éve költözött ide feleségével, és az évek során fokozatosan alakította ki birtokát. A 12 hektáron gyakorlatilag minden megtalálható: a gyümölcsökből elsősorban saját receptúrán alapuló szörpöket főznek, míg az állatok tejét főként sajtként dolgozzák fel. Komoly méretű fenyőfaerdő lapul meg két gyümölcsfasor között: a fenyőrügyet természetesen szörpként álmodják újra, míg a fák alatt eső után remekül lehet gombászni.

 

 

Mondanunk sem kell, hogy a vegyszerhasználat itt is tabu, és annak érdekében, hogy a szomszédos kukoricásról se fújja át a szél a nemkívánatos kemikáliát, a területet akácfákkal vették körbe, amely télen bőségével biztosítja az otthon melegét adó tűzifát is. „Kóstoljátok meg ezt, vadmeggy” – vezet bennünket Balázs egy apró bogyójú fához, és mi lelkesen szedjük a kis piros, cseresznyemag méretű gyümölcsöket. Keserűbb, savanyúbb, zamatosabb, mint amilyen termesztett meggyel a városi ember legtöbbször találkozik, csak az a keserves magozás ne lenne… de Balázs egy kézmozdulattal lesöpri az asztalról az aggodalmaskodás első jeleit. Az EU szabvány alapján felállított szörpüzem gépe a gyümölcshúst igen, a magot viszont nem engedi át az apró részecskéken. A Valaha Tanya bejelentkezés alapján látogatható, a termékek megvásárolhatóak, és Balázs a Permakultúra Egyesület Tagjaként az arra fogékony látogatókat szíves-örömest el is látja jótanácsokkal.

Levendulaillatú panoráma

Az elektromos motorhajtás áldásainak köszönhetően hangtalanul suhanunk tovább Pázmánd felé. A levegőben levendulaillat száll, a lila virágok már messziről integetnek: vándor, erre folytasd az utad! „Nekem mindig is az volt a célom, hogy valamit alkossak, létrehozzak. Ugyan nem terveztünk vendéglátást, most mégis itt van ez az étterem, és hát nézz körül! Kell ennél szebb panoráma?” – teszi fel Bálint György, a Bálint Borárium tulajdonosa a kérdést. A Velencei-hegység lankáin ma már harmadjára kápráztatnak el bennünket lélegzetelállító kilátással, miközben a házi levendulaszörpből készült vendégváró (- marasztaló) fröccsünket kortyolgatjuk lelkesen.

 

 

Bálint György előtt nem újdonság a fenntartható szemléletmód, korábban tíz évig működtetett ökostrandot a Velencei-tó  partján. Feleségével 20 éve érkeztek ide, a fővárosi életükre már csak a régmúlt nosztalgiájával gondolnak vissza. A Bálint Borárium egy igazi pionír elképzelés szülötte: egyedülálló módon György a környékbeli termelők borait gyűjtötte össze itt egy csokorba, és határozott elképzelései vannak a népszerűsítést illetően is. Az Etyek-Budai borvidék ugyanis nem ér Etyeknél véget – jó példa erre Szentesi József, aki Nadapon és Pázmándon termel szőlőt –, az elmúlt években egyre több minőségi kisborászat ütötte fel itt a fejét. A Bálint Borárium 2013 óta tart Márton-napkor borvacsorát az azévi Borászok Borásza díjazottjával – ez volt az az év, amikor Szentesi József végzett az élen. És hogy megéri-e ilyen különcségekkel foglalkozni?

„Még senki sem távozott el innen úgy, hogy panaszkodott volna a borkínálatunkra” – fogalmaz György.

Az időről időre megrendezésre kerülő borkóstolók száz főt is meghaladó látogatói száma pedig végképp önmagáért beszél. A felújított pince felett étterem áll, ahol amit csak tudnak, helyi alapanyagokból oldanak meg. A konyhakert idén fordult termőre, így kíváncsian várják, hogy milyen csodák kerülnek ki a ház mellett megtermelt zöldségekből a séf kezei közül. A közeli levendulás nem csak a vendégek örömére szolgál: szörpök, levendulás testi-lelki jóléti termékek dicsérik György feleségének keze munkáját. Az ételek fenségesek, a házigazda vendégszeretete példamutató, hosszan búcsúzkodunk, és ígérjük, hogy visszatérünk még.

 

 

Lelkiismereti biogazdálkodás

„A főúton az 5 km-t jelző táblánál forduljatok el, ott van a pince” – igazít bennünket útba telefonon keresztül Schubert Ádám, az ApróKertek Pincészet egyik tulajdonosa. Mint már a beszélgetésünk elején megtudjuk, szerencsések vagyunk, hogy beenged minket, mert nála vendégfogadás a borászatnál nincsen; igény esetén az erre tévedő látogatóknak a gyalogszerrel is alig száz méterre fekvő Bálint Boráriumban tart kóstolót és válaszol a feltett kérdésekre, arcán mindig széles mosollyal. A szerencsénknek azonban itt még nem szakad vége…

 

Fotó: Bácsi Róbert László

 

Az ApróKertek története hat évre nyúlik vissza: nem sokkal azután, hogy végképp búcsút intett a fővárosi életének, Ádám az idősödő édesapjától vett át egy alig egyhektárnyi szőlőterületet a pázmándi szőlőhegyen. Mondhatni, hogy találkozása Veliczky Zoltánnal az égben köttetett: míg Ádámnak szőlője, Zoltánnak pincéje volt, így megalakulhatott a borászat, amely a keresztségben az ApróKertek nevet kapta. A terület azóta összesen 11 zártkertre nőtt – innen az elnevezés – , ami összesen mintegy kéthektárnyi szőlőt jelent. Az egykori téeszes időkben a szőlőhegyet apró háztáji parcellákra darabolták, és miként Ádám mondja, ezek a legjobb területek. Jelenleg kétféle boruk van, egy olaszrizling és a közös vörös, egy közösségi bor, amely a Könnyűvér elnevezést kapta. A tételeiket helyben értékesítik, de pár kisebb borkereskedésben és természetesen a Bálint Borárium polcain is megtalálhatóak.

„Lelkiismereti biogazdálkodást folytatunk – meséli –, ami nagyjából annyit jelent, hogy papírunk nincsen róla, de nem vegyszerezünk. Az egykori zárkertek talajában nálunk hemzsegnek a bogarak és a rovarok, ennek következményeként a madarak is megszaporodtak a szőlőben. Télire etetőt teszünk ki nekik, így el sem mennek. Én a hét napjából hetet dolgozom a szőlőben, és ettől érzem jól magam.”

Fotó: Bácsi Róbert László

 

Nem tart sokáig, amíg rábeszél, hogy tartsunk vele a pázmándi szőlőhegy tetejére. A kilátás? Káprázatos. A lábunk alatt maga a falu, hátunk mögött a Velencei-tó ezüstje, körülöttünk majdnem síri csönd: csupán pár méh szorgoskodik, és hallgatjuk, ahogy a szél időről időre megbillenti a faleveleket. A szőlőhegy egy igazi csodahely, azon rejtett kincsek egyike, amelyek alatt érezhetően a Föld energiái buzognak. A zártkertek mellett eldugott és kevésbé eldugott víkend- és lakóházak; kis csapatunk egy ritmusra járó sóhajában egyszerre motoszkál ott a gondolat: megérkeztünk. Ezt kerestük. Most azonnal kellene itt letelepedni, és mindennap kiülni erre a hegytetőre bámészkodni az esti tévézés helyett. Mámor járja át az ember szívét, és még az sem tart vissza minket, amikor Ádám elmeséli, hogy víz nemigen van a hegyen. Ő is itt lakik fent, esővizet gyűjt, azzal  mos a család, abban fürdenek. Vizet főzéshez a falu kútjából merít, onnan hordja fel. És hogy boldog- e? „Megvan mindenem. Nekem nem kell több szőlő, nem kell több feleség.”

 

 

A cikk a VinCE Magazin 2020/7 lapszámában jelent meg. 

Szerző: Kalmár Borbála

Fotók: Bácsi Róbert László