Névjegyén ez áll: szőlősgazda, de állhatna az is: életművész. A Badacsony filozófusa mesélt a kelet mélységeiről, egy afrikai busmanról, a multilokációról, a végső gondolatról és természetesen a szakrális italról.

A háborút a Balaton partján vészeltük át gyerekkoromban, de itt éltem át az első szerelmet is az első csókkal. Teljességgel eldönthetetlen számomra, hogy a Balatonról a hegyet vagy a Badacsonyról a tavat szeretem nézni jobban, a kettő elválaszthatatlan egymástól. Legboldogabb életemben akkor voltam, amikor volt havi kétszáz forint ösztöndíjam és egy  ingyenes menzajegyem, amit mindig elcseréltem némi ráfizetéssel egy közgázos menzajegyre. Az egyetemen az első hét után már üvegvisszaváltásból éltem. Visszasírom ezeket a régi szép időket. Miután egy kisrepülővel átrepültem Ausztriába, hamarosan keletnek vettem az irányt, pedig mindenki nyugatra menekült Magyarországról. Szűk volt számomra az ország. Hajlandó lettem volna Bulgáriába is elmenni, de oda sem kaptam engedélyt. Azt szeretem, ami elüt az átlagtól. Talán én  voltam az egyetlen disszidens, aki keletnek indult. Bűnnek éreztem, hogy őseink fölcserélték és föladták a földgolyónak a napkeleti részét a napnyugati részéért. Egy vitorlázó balatoni ember érzi, hogy a kelet adja az energiát, a nyugat pedig lerabolja. Amikor megérkeztem Iránba, úgy éreztem, mintha mindig ott lettem volna, és az előző életembe érkeztem volna vissza.

Minél keletebbre mentem, annál inkább éreztem, hogy itt már jártam, és elfogott a belső béke, amit ezen a földrészen soha nem tapasztaltam. Afrikában az emberek őszinték, tiszták, megmaradtak gyerekeknek. De ezt a mi „civilizált” kultúránk kirabolja és tökreteszi. Nem állnánk katasztrófa előtt, ha nem civilizáljuk magunkat és őket. Egyszer találkoztam egy  busmannal, akinek az ágyékkötőjén kívül mindössze egy kis tarsoly volt a vállára vetve. Az volt minden vagyona. Tarsolyában az is benne volt, amit az apjától örökölt, és amit majd ő fog a fiára hagyni. Életében nem látott fehér embert és inget, míg  velem nem találkozott. Mutogatva értekeztünk, megcsodálta az ingemet, a fehér bőrömet, a karomon a szőrszálakat. Majd  hosszan vizsgálgatta a varrásokat, a gomblyukat. Gondoltam, nagyvonalú leszek, és odaajándékozom neki. Felvette, megcsodálta magát benne, majd levette, és köszönettel visszaadta. Semmi értelmét nem látta, hogy neki is legyen egy ilyenje.

 

 

Istennel napi kapcsolatban vagyok. Állandóan veszekszünk, ő velem, én vele. Múltkor egy csúnya autóbalesetemkor életben maradtam. Hát te, Öreg, mit akarsz még velem?– vetettem oda. De sokszor meg is köszönöm a dolgokat neki. Megígérte, hogy ha jól viselkedem, akkor kiérdemelem a multilokációt – amit az istenek maguknak tartanak fenn– azt, hogy egyszerre fizikailag több helyen is lehessek. Élnék is a lehetőséggel, de eddig még nem váltotta be. Erre különösen szükségem volna, mert egyszerre többen is igényt tartanak a jelenlétemre.

A legtöbb ember csak azt szeretné, ha meghallgatnák, tanács nem  kell, csak figyelem. Afrikában is azért lettem sikeres, mert  mindenkinek meghallgattam a legkisebb gondját-baját. Egy autóbaleset maradványaként nem működik az egyik nyaki artériám rendesen – műteni kéne, de se időm, se kedvem hozzá – emiatt leesett a vérnyomásom nullára és kórházba kerültem. Ahol egyszer csak lepottyantam az ágyról, és se visszamászni nem tudtam, se a kilincset, se a csengőt nem értem el. Nem ment semmi! A következő gondolatom a sorsom felől való döntés volt, próbáltam lezárni az életem, de nem ment. Kemény éjjel volt, de felsültem. Másnap meglátogatott egy barátom sakktáblával a hóna alatt. Alig éltem a tolószékben,  de megvertem, és újra megvertem! Este bejött egy másik barátom és bridzsezni kezdünk a nővérek legnagyobb örömére. A kártyát sem tudtam tartani, épp csak mutogattam, hogy melyiket tegyék helyettem. Hirtelen lett jövőképem, és már nem  akartam öngyilkos lenni.

A politikában részt venni szennyes dolog, ezért legyünk hálásak azoknak, akik ezt magukra vállalják.  Nem lehet ugyanis azt mondani, ahogy a civilek gondolják, hogy mi nem politizálunk. De hogy lehet úgy érdeket képviselni a szűkebb-tágabb környezetben, ha azt mondjuk, mi nem politizálunk? A magyarsághoz sok minden szükséges, de akinek nincs kapcsolata
a szülőfölddel, és csak kereskedelmi árucikknek látja, az nem magyar. Aki a városban él, és nem ápolja a vidékkel a  kapcsolatait, annak elkopik a magyarsága. Az emberek magyarságtudatát a magyarság-érzéssel tudjuk táplálni. A bor, amire ma sokan rátalálnak, ehhez segít hozzá.

A bor számomra a szereteten túl tisztelet kérdése is, ugyanis a bor szakrális és nem  adom-veszem  árucikk. Magyarságunkban szakrális szerepet játszott, ez kezd feledésbe merülni. Látom magam körül, hogy aki igényes lett a  borfogyasztással, maga is igényes változáson ment keresztül, sőt eljutodáig, hogy a környezetével is igényessé válik. Erre ma sajnos nincs igény, mert mcdonald’sos szintre vagyunk degradálva, és az a kívánatos, hogy se a terroir egyedisége, se a  termelő szellemisége ne jelenjen meg a borban.

Vitorlással át kell kelnem az Atlanti-óceánon, el kell jutnom a Csendes-óceán déli részébe, jövőre meg kell nyernem a  vitorlásbajnokságot, és be kell jutnom a Parlamentbe. Azt szeretném, ha nem hosszú, viszont annál szélesebb lenne az életem további része. A szélességét tudom kontrollálni, de a hosszát nem.

 

2005.

Lejegyezte: Tallian Hedvig

Kiemelt kép: Nyugat.hu