Szőke Mátyás kis kerülővel lett borász, de elhivatottságát, szakértelmét senki sem vitatja. Úttörőnek, a szakma „nagy  öregjének” tartják. Borai itthon és külföldön egyaránt közkedveltek, és ezt többtucatnyi szakmai díj,  elismerés is bizonyítja. Nem véletlenül…

Ülünk a pincészet egyik helyiségében, ahol körülvesz bennünket a palackok sokasága: Irsai, chardonnay,  merlot, kékfrankos, olaszrizling, sauvignon blanc. Szerényen, de cseppnyi büszkeséggel szemléli a  polcokon szép rendben sorakozó borokat, és inkább csak magának mondja: „A díj, amit kaptam, egy élet  munkájának jutalma.” Nem is fecsérelünk erre több időt, már csak azért sem, mert így folytatja: „Szüleimtől, nagyszüleimtől a munka szeretetét, a feladat iránti alázatot és igényességet tanultam, aminek  meg is lett az eredménye.”

Tősgyökeres mátrai, szülei, nagyszülei is ezen a vidéken éltek, mi több, borkészítéssel foglalkoztak. Ahogy  fogalmaz, ő már az anyatejjel szívta magába a szőlő iránti tiszteletet, a borkészítés alapjait, a  szorgalmat. „Hiába a Mátrai borvidék az egyik legnagyobb az országban, mégsem vagyunk elég  népszerűek, elismertek – mondja. – Kevés ezen a vidéken a látványosság, ami idecsalogatná az embereket, és a borászat sem a legnépszerűbb foglalkozás errefelé. Gyöngyösön és környékén nincsenek pincesorok, hangulatos borozók, mint más borvidékeken. Így aztán nem csoda, hogy inkább más útirányt  választanak a borkedvelők, mint a Mátraalját. Pedig őszintén mondom, kiválóak a fehérés a vörösboraink  is. Simábbak, bársonyosabbak, kevesebb a tanninjuk, mint a villányiaké, vagy szekszárdiaké. Valamikor  olyan kedveltek voltak a terület borai, hogy csak királyi engedéllyel lehetett eladni a gyöngyösi, mátrai  borokat.”

 

 

Nem mondja, de látni: örök szerelem neki a Mátra a környező hegyekkel, lankákkal, erdőkkel, városokkal,  szőlőkkel. Csillogó szemmel idézi, mit is jelent számára az a több évtized, amit itt töltött, a tradíció, amit  szülei, nagyszülei révén követhet. A Szőke família szinte valamennyi sarja foglalkozott borkészítéssel,  egészen addig, amíg lehetett, amíg engedték a körülmények. „Még ötéves sem voltam, amikor  megkóstoltam a nagyapámék borát. El sem lehetett zavarni a szüretről. Egész nap sürögtem-forogtam, ha  kellett, hajtottam a lovakat, vagy más módon segítettem. Közben kérdeztem, figyeltem, mert éreztem, egyszer hasznát veszem majd. Tízéves lehettem, amikor véget ért ez a csodálatos időszak, és a  téeszesítés miatt odaveszett mindenünk: a szőlőink, a pincénk, a szerszámaink. Csak azt az érzést,  élményt, hangulatot őrizhettem magamban, amit addig kaptam. Mihez is kezdhettem? Mivel a gépek mindig érdekeltek, gépésztechnikus lettem. Nem döntöttem rosszul. Ma ennek a munkának, az ott eltöltött  éveknek köszönhetem, hogy őseim előtt tisztelegve ismét van saját szőlőnk, borunk, létezik a Szőke  pincészet. Nem kevesebb mint harminc évet húztam le parkolópályán. Megvártam a kellő pillanatot, és úgy döntöttem, befejezem gépészpályafutásomat. Magam mellé ültettem két fiamat, és elmondtam a tervemet.  Vettünk egy kis területet és belevágtam. Azóta más az életem.”

Nem bízott semmit a véletlenre. Maga tervezte a borászatát, a reduktív üzemet és a fahordós pincét. A  lehető legjobb gépeket választotta, hiszen gépészként gyakran járt külföldön, és ha tehette, a borászatokat  sohasem kerülte el. Borai a legrövidebb időn belül bekerültek az itthoni szállodákba,  éttermekbe, ’92-től – elsőként a hazai borászok közül – pedig már exportra is szállított Svédországba.  Olyan ez nekem, mint egy tündérmese – jegyzem meg, de az év bortermelője helyére teszi kételyeimet.  „Szerteágazó kapcsolataim voltak a korábbi munkám révén. És amikor a boraim bekerültek a  vendéglátóhelyekre, nem azt néztem, ki mennyit rendel, hanem azt, hogy kitűnő bemutatkozási lehetőség,  a lehető legjobb, ingyenreklám. A svéd export is azzal kezdődött, hogy egy svéd házaspár kóstolta a  borunkat az egyik szállodában, és továbbajánlották. Ilyen egyszerű. Azért az igazsághoz tartozik, hogy  amíg nem borászkodtam, addig is figyeltem a trendet, a minőséget, sokat olvastam szőlészettel és  borászattal kapcsolatos szakkönyveket is. Tudtam, mit akarok, és mint mindig, csak előrenéztem.”

 

 

Félbeszakítom, mert amit mond, bármilyen jól hangzik is, mégiscsak szinte hihetetlen. Kezdő, ismeretlen  borászként bekerülni a legjobb éttermekbe, szállodákba, majd röviddel utána külföldre exportálni több mint  meglepő. A borkészítéshez, eladáshoz a kapcsolaton kívül jó bor is kell! Hogy jutott két év alatt ilyen  szintre? – kérdezem. Nem lepődik meg, nem veszi rossz néven a kétkedést, a legtermészetesebb hangon  válaszol. „Mint mondtam, a borkészítés tudománya a véremben volt, a szükséges technológiai feltételekkel  pedig gépészként tisztában voltam. Az államosításkor hiába vették el földjeinket, szőlőinket,  azért magunknak mindig csináltunk bort. Hol úgy, hogy vettünk szőlőt, később úgy, hogy a nagyobbik fiam  nevére vásároltunk pár ezer négyzetméter területet. Így ha kis mennyiségben is, de évről évre saját bor  került az asztalra. Nem tudtam meglenni borkészítés nélkül, mindig hittem abban, hogy a téeszvilág nem tart addig, mint a török uralom, és akkor eljön az én időm.”

Eleinte fehérboraival hívta fel magára a figyelmet, de azt vallotta: ahol ilyen szép fehérborok születnek, ott  kiváló vörösek is készülhetnek. Igaza lett, 2003-ban a második volt a vörösborok százas ranglistáján,  2009-ben pedig már Kaliforniába exportált merlot-t, kékfrankost. Sokat utazik, járt Új-Zélandon, ahol a  sauvignon blanc feldolgozási módját tanulmányozta, Dél-Afrikában, ahol az éjszakai szüretet csodálta, és  ellátogatott Kaliforniába is, ahol Haraszty Ágoston egykori szőlőbirtokán tett szakmai látogatást. „Úgy  gondolom, a tájékozottság a hasznunkra válik. A borkészítés az egyik legnagyobb sikerélményt adja.  Önmegvalósítás, precizitás, odafigyelés, és ha időt adunk a bornak, meghálálja. Nem vagyok híve a gyors  termelésnek. Mi még a fehérborokat is egy évig érleljük, pihentetjük palackozás előtt, a vöröseket pedig 3–4 évig. Csak így lehet minőséget készíteni. A bor különleges alkotás. Lelke van, egyénisége, története és  történelme, még a palackban is fejlődik. Először szebb lesz, majd bölcsebb, és a végén meghal. A  gyümölcs megrothad, a virág elhervad, az étel megromlik – a bor az egyetlen termék, amely elmúlásában
is emberi. Hisszük, hogy mindaz a szeretettel, odafigyeléssel végzett munka, amellyel a szőlőt gondozzuk,  majd levét borrá nemesítjük, visszatükröződik boraink minőségében.”

A hazai borreneszánsz negyed évszázada alaposan megváltoztatta a szakmai felhozatalt. Vannak, akik  művészi szintre tökéletesítették ezt a hivatást, akadnak olyanok, akik csak megélhetésre törekednek, ám a  kettő között kialakult a legfontosabb réteg, amely valójában a vásárlókért van. Ezt a közeget erősíti  Szőke Mátyás is, aki szerint a termelésnek és a minőségek összhangban kell lennie. „Birtokborainkat kizárólag saját, kézzel válogatott és szüretelt szőlőből készítjük. Fontosnak tartom a fogyasztókkal való személyes kapcsolattartást. Erőt, hitet, lendületet ad, és örömöt jelent, amikor azt tapasztalom, hogy a  látogatók jól érzik magukat nálunk, és ízlenek nekik a boraink. A borfogyasztás egy műfaj. Nem  szerencsés kijelenteni, hogy csak ezt vagy azt a bort szeretem. Mindig azt kell inni, ami a  lelkiállapotunkhoz és az alkalomhoz illik.”

Persze nem csak a bor érdekli, még ha az is van élete középpontjában, ezért a beszélgetés vége felé  másról is szót ejtünk. Ha ideje engedi, szívesen olvas történelmi könyveket, mint mondja: „Érdekes  visszanézni az író által megelevenített régmúlt dolgokat, hogy éltek az emberek, mivel foglalkoztak, hogy  fejlődött más országok társadalma.” Majd az úttörő szó értelmét taglaljuk. „Remélem nem azért nevezett  úttörőnek, mert annak idején az iskolában, a jelmondatnak megfelelően jól viselkedtem, hanem azért, amit a borászatban megteremtettem, elértem!” Aztán egy pillanatig maga elé néz, és mintegy rövid  számvetésként ezt mondja: „Boldog és elégedett vagyok, minden teljesült, amit terveztem, mert  megtanultam, semmi sem hullik magától az ember ölébe. Van úgy, hogy vasárnaponként, ha nincs más  dolgom, csak úgy körbejárom a pince szinte minden zegzugát, vagy traktorral kóborolok a tőkék között, és  ez különleges megnyugvással, örömmel tölt el. Látom, mit építettem, honnan hova jutottam. Van mit  átadnom a fiamnak és az unokámnak.”

 

Szerző: Török Ferenc

Fotók: Pavel Bogolepov

A cikk a VinCE Magazin 2018/2 februári lapszámában jelent meg.