A művész jött, látott, alkotott, és folyamatosan új dolgokon töri a fejét. Légyott Gilvesy Róberttel, a Szent György-hegy bohém borászával.

Minden évben eljön az az első pillanat, amikor a nap már olyan meggyőző erővel ragyogja be az eget,  hogy még nem éget, de benne rejlik ezernyi madárdal ígérete, a közelgő virágfakadás bizsergető édes illata, és hívogatnak az új, megvalósításra váró lehetőségek. Még minden tiszta, mint a vászon, majd érkezik egyik vonal a másik után, és egyszer csak ott van, megszületik a festmény, amely így már nem is lehet más, csak művészet.

Egy hasonló, sejtelmes fénybe burkolózó napon érkezhetett meg a kilencvenes évek elején Kanadából Gilvesy Róbert is a Szent György-hegyre, a romos Eszterházy-présházba, majd egyik dolog követte a  másikat, és megvalósult előbb az épület, s jött nyomában a bor is, és természetesen az alkotás. Mi most  ezen a végtelenül derűs kora tavaszi délutánon ez utóbbinak ásunk egy kicsit a mélyére.

 

 

Alma mater, avagy a tápláló anya

Gilvesy Róberttel első utunk a Váradi-dűlőbe vezet; a hajdani építész nyomából egy pillanatra sem marad  el a hű társ, Kokó, a mentett kutya. Róbert egyik kedvenc helye ez, csillog a szeme, miközben tekintetét a  bennünket körülvevő hegyeken pihenteti: az ott a Tóti-hegy, a Gulács, a Badacsony és Szigliget – sorolja  az előttünk magasló tanúhegyeket, amelyek rengetegében szabadidejében piknikkosárral a karján és  családjával az oldalán maga is szívesen kirándul. Könnyű belefeledkezni ebbe a látványba, a lábunk alatti egykori vulkán pedig azonnal működésbe lép: a békés, alkotásra ösztönző nyugalom szent energiájával  tölti fel az embert. Róbert csendesen mosolyog: a hegyen hat kápolna hirdeti, hogy nem mi vagyunk az  egyetlenek, akikre így hat ez a hely.

„Ezek a bazalttörzsek is csodálatosak” – mondja –, „ki tudja, lehet, hogy akár kilométer hosszan is folytatódnak a föld alatt. Egy vulkán ilyen, itt mélyre hatolnak a gyökerek –  persze az is megeshet, hogy ez csak az én fejemben van így. Létezik itt egyféle energiaáramlás, amely  hatalmas erővel bír az emberre nézve. Itt vagy a természetben és érzed; és minél idősebb az ember, ez az  érzés annál erősebb. Emlékszem, édesapám is nagy természetjáró volt, imádott kimenni az erdőbe és csodálni a fákat. Neki is fontosak voltak a gyökerek.”

Mi csak átutazók vagyunk, a szőlőnek viszont évtizedekig szolgál ez a hatalmas vulkáni erő állandó  táptalajául, amelyből varázslat születik. Róbert pedig vigyáz a hegy adottságaira, és mára már papírja is  van az organikus művelésről. Hiszi, hogy a szőlőtőke az emberhez hasonlóan képes a saját  immunrendszerét erősíteni, és ez mankóként kíséri útja során, amely végül egy sokkal tisztább terméket eredményez.

„Régen, még a kilencvenes években sokkal jobban érdekeltek a friss borok, aztán ahogy egyre jobban megismertem, hogy hol is vagyok, és milyen értékekkel rendelkezik a Szent György-hegy, elkezdtem azokat az utakat keresni, amelyek ezt a leghívebben képesek megmutatni. Az egész egy kreatív munka. Most erre összpontosítom az energiám, hogy megmaradjon a hegy értéke. 2019 óta alacsonyabb kénszinttel dolgozunk; derítésben és szűrésben is igyekszünk minél gyengédebbek lenni,  vagy ha lehet, el is hagyjuk ezeket a folyamatokat.”

 

 

A közösen bejárt napcirógatta, széles panorámájú Váradi-dűlő javarészt rajnai rizlingnek szolgál otthonául.  Az ebből készült bor a telepítéskor, a kilencvenes években jobban tetszett Róbertnek, mint az  olaszrizling – igaz, ő maga is elismeri, hogy ez utóbbi fajtában azóta nagyon sokat fejlődött a Balaton vidéke. Rajnait minden dűlőjében találni egyébként, a legegészségesebb fürtökből és a legszebb tételek házasításaként születik meg a (márciusi lapszámunk VinCE-díjas tétele) birtokbor, amely ennél a fajtánál a belépő kategóriát képviseli. A következő tétel, a Tarányi, a Lengyel-kápolna alatt büszkén feszülő, gondos  odafigyeléssel megművelt hatvan év körüli tőkékről szüretelt dűlős, palackérlelt bor. A rajnai harmadik célállomása pedig a legújabb Gilvesy bor, a St. George – ennek a bornak mágikus háttértörténetét már fent, a birtok teraszán meséli el Róbert.

 

Minden földi baj ellen

A St. George egy rajnai rizling, olaszrizling, furmint alapú házasítás, tulajdonképpen a korábbi cuvée, a Bohém folytatása. A „nomen est omen” típusú névválasztás magától értetődően a hegy értékeit szeretné hűen kifejezni, méghozzá a történelmi balatoni fajtákon keresztül. „Sokat gondolkoztunk az elnevezésen,  végül úgy döntöttünk, hogy legyen minél tisztább a történet, és legyen George. Már megvolt a név, amikor  bevillant néhány érdekes összefüggés, és ebbe egészen addig bele sem gondoltam. A nagyapám, aki  annak idején kivándorolt, György volt; ő a kanadai magyar diaszpórában épített fel egy templomot, amely a  Szent György nevet kapta. Az oltár mögött pedig ott volt a Szent György-hegyi sárkány freskója a falon  – én meg több mint harmincéves fejjel itt kötöttem ki a Szent György-hegyen. És ezt a sárkánysztorit is nagyon szeretem.”

 

 

Mosolyogva hallgatunk nagyokat, miközben a lassan alábukó nap fénye még búcsúzóul rózsaszínre festi  nekünk a Badacsony sziluettjét. Bámuljuk a káprázatos nagy képernyőt. Ebben az igézettel telített  csöndben kortyolunk bele a pohárba. A bor címkéjét, mint ahogy a legtöbb Gilvesy borét, Batykó Róbert festőművész jegyzi, a vele való közös alkotómunkáról Róbert művészi lendülettel beszél, míg a Szent Györgyről elnevezett boron keresztül beavat a terroir titkaiba:

„A vulkanikus borokban a savstruktúra eléggé penge: a savak egyenesek, kristálytiszták, és mintha egészen enyhén pezsegnének. Ami még különleges ebben a terroirban, hogy a korty után, nézd csak meg, amikor a nyelveddel megérinted az ajkadat, olyan, mintha sós lenne. Ahogy John Szabó is mondja, van itt egy kis grit (ásványi szemcse – szerk.), ami majdnem olyan, mint egy minerális harapás a borban, ezt mindig a korty közepén és végén lehet érezni. És néha, a már érleltebb tételek kóstolásánál jön egy kis umami érzés, amelytől ezek a borok  itatják magukat. Hasonlóképpen viselkednek, mint egy jó húsleves, amit nem igazán lehet abbahagyni.”

 

Mindig legyél happy!

A házasítás, útkeresés sosem egyszerű műfaj, és Róbert is szívesen meghallgatja a kollégái véleményét, illetve megkérdez pár olyan vendéget is, aki a kívülálló szemével tud a boraira tekinteni. Az egyik ilyen Tóth Patrícia a Planetától, aki ismeri a magyar borokat, s egyszersmind van egy átfogó képe a nemzetközi  borvilág keresztmetszetéről is. Idén az ő látogatása sajnos elmaradt, de ahol egy ajtó bezárul, kinyílik sok másik: érkeztek sorban a helyiek. Ahogy erről beszélgetünk, mintha csak megérezte volna, egy magyar vizsla sétál fel méltóságteljes lépteivel a teraszra, Kokót keresi. Vendégkutya, Bencze Pistié. „Csete mindig be szokott nézni, ha itt van Kokó.”

 

 

De nemcsak a négylábúak tartanak össze a hegyen, hanem az itt élő többi borász is, egyesületként az  önkormányzatokkal együtt dolgozva a hegy természettudatos fejlesztését igyekszenek menedzselni annak  érdekében, hogy megmaradjon a varázslat. „A hegy sikere az lehet, ha nem változik meg. Persze minden borász örül, hogy házhoz jönnek az emberek, de ehhez mértékkel, gyengéden kell nyúlni, finoman;  ne legyenek itt parkolók vagy büfék!” Ezzel egyensúlyban tervezik idén a Bohém légyott  folytatását, valamint augusztusban nyit a Gilvesy-vinotéka is, a volt nemesgulácsi betonüzem helyén. A  helyszín, fekvésének köszönhetően, kiváló kiindulópontja lehet kirándulásoknak, akár egy palack bor  társaságában; de gondolkodnak vendégséfekben és egyéb, kulturált szórakozási lehetőségekben is.

A pincerend aranyszabályai közül az utolsó a „mindig legyél happy” – erre leginkább egy életformaként  tekintenek, amiben nagyon sok munka és törődés van. Róbert számára legalább annyira fontos, hogy minden szinten jó csapat vegye körül, mint hogy folyamatosan keresse a még jobbat, még tökéletesebbet. A történelmi pincében az acéltartályok és hordók több flexcube tartály társaságát is „élvezik”, és melléjük  hamarosan érkezik a legújabb tag, egy kerámiatojás. A szőlőben is folyamatosan születnek az új, megvalósításra váró tervek: az idén termőre forduló kadarka már mutatja az utat, mely szerint a szortiment  várhatóan egy vörösborral is gyarapszik majd. A furmint pezsgő, amelyet szintén a beszélgetés mellé kortyolunk, valójában egyféle kísérlet is: a következő degorzsálás nyáron lesz csak, mert Róbert szeretné látni, hogyan fejlődik a hónapok alatt. A címkéje láthatóan különbözik a többitől, és büszkén meséli, hogy a nemrégiben Kanadában divatkommunikáció szakon diplomázott lánya rajzolta  meg művészi ügyességgel.

„Nem hiszem, hogy létezik olyan alkotómunka, amelyben elérkezik a  megelégedettség pillanata. Sok részlettel elégedett vagyok, de számomra nem kérdés, hogy amikor egy  boromat kóstolom, mindig azt nézem, hogy jó-jó, de mit lehetne egy kicsit másképpen csinálni, vagy mitől lesz egy kicsit jobb a következő alkalommal. Ez az elégedetlenség nem zavar, inkább csak  foglalkoztat. Ebben az egészben nagyon el lehet mélyülni, és néha vissza kell fogni saját magunkat, belegondolva, hogy azért más is létezik a világon.”

 

A birtokbejárás és borkóstolás mellett arra is jutott időnk, hogy egy kicsit jobban feltérképezzük magát, a borok mögött lévő embert: villámkérdéseket tettünk fel Róbertnek, és arra kértük, hogy az első választ mondja, ami eszébe jut. 

MI AZ A SZÁMODRA LEGKEDVESEBB ILLAT, AMI KANADÁBAN MEGVAN, DE MAGYARORSZÁGON NINCS?

G. R.: Gyerekkoromban, amikor kinyitottuk a szárítóházat, mindig megcsapott a dohány illata, ez ugye, itt nincs. Illetve egy kicsit kevesebb a fenyő is… Szerintem egyébként minden városnak megvan a maga illata, Kanadában ez nagyon tiszta, talán azért is, mert ott újabb épületek vannak. Itt valahogy ez az illat melegebb, olyan „sultry” (ezt közösen tikkasztónak fejtjük meg), kicsit nyersebb.

MI A LEGFONTOSABB ATTITŰD, AMELYET ÚGY ÉRZEL, HOGY MAGADDAL HOZTÁL KANADÁBÓL?

G. R.: A fair play.

LEGUTÓBBI EMLÉKEZETES „HŰHA” BORÉLMÉNYED?

G. R.: Két éve Chablis-ban a Château de Béru tételei, egy biodinamikus birtokról. Szép, elegáns, klasszikus vonal; egy natúrabb, abszolút csiszolt chablis-s verzió.

PÉLDAKÉPBIRTOK?

G. R.: Occhipinti. Arianna családjában is, tudomásom szerint, voltak építészek, és nagyon szép birtokot hoztak létre, amely mégis megmaradt olasznak, nem vált sterillé.

KEDVENC HELY A SZENT GYÖRGY-HEGYEN?

G. R.: Itt, a teraszon. A Váradi-dűlőt is nagyon szeretem, de ez meg… az otthon.

MI AZ, AMI MINDENNAP MOTIVÁL?

G. R.: Az alkotásban megtestesülő munka, és mivel nem egyedül csinálom, így a csapat. A festőművész alkothat egyedül, de mi nem. Azért, hogy mindig jobbat és jobbat hozzunk létre, kell, hogy legyen egy jó csapat.

KIVEL ÜLNÉL LE LEGSZÍVESEBBEN BOROZNI?

G. R.: A családommal.

KI AZ, AKITŐL A LEGTÖBBET TANULTÁL AZ ÉLETBEN?

G. R.: Sokan voltak, de a legtöbb értéket édesapámtól és nagymamámtól kaptam. Szakmailag a mentoromtól, és ahogy mentem az úton, nagyon sok finom részlet tárult még fel előttem: egy kis szó itt, egy kis szó ott.

MIT SZERETNÉL, MI JUSSON ESZÉBE AZ EMBEREKNEK A GILVESY NEVET HALLVA?

G. R.: Jóízű elegancia. Jó ez így? Hogy ne csak puccosnak gondolják a borokat, hanem élvezzék is az emberek.

 

A cikk a VinCE Magazin 2021/3 márciusi lapszámában jelent meg. 

Szerző: Kalmár Borbála

Fotók: Acsai Miklós